Egy kalap Malang - Ösztöndíjjal Indonéziában

Úgy döntöttem blogbejegyzésben mesélem el a motorom tegnapi kalandját, hiszen sokan kérdeztétek mi történt pontosan. Az, hogy a történet jó véget ért nektek köszönhető, így egy kis utólagos magyarázat a legkevesebb, amit tehetek.

Röviden: Szerda este kiláncoltam a motort a Városmajor utcában, másnap reggel csak a hűlt helyét találtam. A rendőrségen azt mondták nincs sok esélyem, de én azért írtam róla egy Facebook postot, amit rengetegen megosztottatok. Este 9 körül jött is az sms: egy ismerős-ismerősének-ismerőse látta a motort pár km-el odébb az erdő szélén. Odamentünk, hazahoztuk. A “szállításnál” letörtek róla ezt-azt és a rendszámot is elvitték, de a lényeg az, hogy a motor most már egy zárt garázsban próbálja kiheverni a traumát…

Valójában ennyi a lényeg. Köszönöm mindenkinek aki valamilyen módon segített. Nyertünk! A továbbiakban írok pár szót a részletekről és a motorról,ha van kedved olvass tovább:)

Csütörtök reggel: Reggeliért indultam a pékségbe, mikor a ház előtt a motornak csak a hűlt helyét találtam. A tolvaj valamikor éjszaka vagy kora hajnalban dolgozhatott, a láncnak pedig még csak maradványai sem voltak a helyszínen. Persze rögtön megjelent a mellkasomban a jeges pánik, ahogy össze-vissza zongoráztam a gyász négy stádiumán: tagadás, harag, alkudozás, depresszió.

–A rendőrségen meglepően egyszerűen és hatékonyan ment minden. Rendesek voltak, nem küldtek haza az otthagyott forgalmiért, alig kellett várnom, a jegyzőkönyv felvétele pikk-pakk megtörtént. Bíztató szavakat ugyan nem kaptam (sőt), a nap első két hasznos tippjét viszont igen: érdemes bejárni a környéket, hátha valami közeli susnyásba rejtették, illetve hogy a következő napokban figyeljem a hirdetéseket, hátha felbukkan.

Hazafelé sétálva benéztem minden bokorba, az összes pirosan vagy sárgán csillanó lom és szemét motornak tűnt elsőre, persze. Hajtott a tettvágy, szépen el is kezdtem a magam kis nyomozását:

-Facebook: Megírtam pár sorban a bánatomat, majd a megosztásra és segítségre buzdító posztomat kiraktam pár helyre: a saját üzenőfalamra, az f650.hu csoportjába, a Pesten Hallottamra és még egy-két helyre, ami eszembe jutott. Meglepődtem, hogy mennyie gyorsan működött: órákon belül már többszázan osztották meg a posztomat csak a saját adatlapomról.

-Térfigyelő kamerák: a rendőrség kameráiba “civilként” nem nézhettem bele, ami annyira nem zavart, mivel a motor közvetlen környezetében nem volt egy sem. Legközelebb az ilyesmit észre kellene venni mielőtt ellopják a motort… Időközben felvette velem a kapcsolatot egy pár hónapja hozzám nagyonis hasonló cipőbe sodródott srác, ő adott pár tippet néhány publikus webkamera (pl az Időkép.hu) felvételeinek átnézésére. Ezekkel – mint a többi biztonsági kamerával általában – sietni kell, mert előfordul hogy csak az elmúlt 24 óra eseményeit őrzik meg. Nálam ez sem vezetett eredményre, ahogy a szomszédos Érsebészeti Klinika biztonsági felvételei is csak majdnem: az ő egyik kamerájuk elvileg ugyan rálátott volna a motorra, de valójában egész éjjel egy másik kocsibejárót bámult.

-Bejelentés oldalakon: a Facebookon kívüli világnak is elpanaszoltam a bánatomat, de úgy tűnik az erre szakosodott oldalak, fórumok nem pörögnek annyira (pl hasznaltmotorok.hu). Azért két-három helyre beírtam, gondoltam ártani nem árthat. A legjobb tipp talán a motoros futárok élő és digitális csoportjainak megkeresése volt, állítólag ők tudnak, látnak a legtöbbet a városban.

Olümposzon, 2009

-Kérdezősködés: Szintén többen javasolták, hogy a környéken működő hajléktalanokat, lakosokat és a parkolós-büntetős bácsit is érdemes megkérdezni, hátha láttak valamit. Én ezek közül végül csak a parkolós-büntetős bácsival beszéltem és bár nem látott semmit, abban azért segített hogy egyre inkább igazi detektívnek érezzem magam. Javasolták hogy a nyomravezetőnek szóló utólagos jutalom helyett simán adjak nekik párezer forintot hogy segítsenek átpásztázni a tágabb környéket, én ezt nem tettem meg.

A kis nyomozásom ideje alatt a megosztások száma egyre szaporodott. Már 300-an segítettek ilyen módon, mikor este kilenc körül megkaptam az első és egyetlen, nem kicsit bíztató üzenetet:

Hívj ahogy tudsz lehet hogy látta egy ismerősöm a motort a harshegyi ut végen áll egy ugyan ilyen bár részletekre nem emlékeznek

Az információ egy ismerősöm ismerősének az ismerősétől származott, vagyis egy barátom megosztotta a bejegyzésem, akinek egy (számomra ismeretlen) barátja továbbosztotta. Ezt a továbbosztást látta az a valaki, aki kutyasétáltatás közben találkozott a motorral, illetve akit egy órával később már hálálkodva hívtam fel (bocsánatakésőizavarásért de… KÖSZÖNÖM!!!:)).

Röviden ez történt: az üzenet elolvasása után rögtön autóba ültünk, irány a Hárshegyi Út! A motor tényleg ott volt, a zsákutca erdő felőli végén, ahol már nem voltak házak, csak a rendszámjától megfosztott Natasha pihent a kitámasztóján a koromsötétben, egyedül. A nem túl szakszerű és óvatos szállítást kicsit megsínylette: a rendszámon kívül letört még egy tükör és az egyik első index, megrepedt két idom és az üléskárpit is kiszakadt. A kormányzár még rajta volt, a zárszerkezettel nem babráltak, a motor a saját kulcsommal pöccre indult és nem sokkal később már egy zárt garázsban pihent.

Az éjszaka további része rendőri intézkedésekkel telt, erről nem írnék részletesen, kicsit ambivalens érzés volt, hiszen bármennyire voltak kedvesek, segítőkészek és előzékenyek, azért egy ilyen helyezből akár a tolvajt is meg lehetett volna próbálni elkapni. Nyilván a helyzet és a jog sokkal összetettebb mint amennyit én értek belőle, úgyhogy tényleg maradjunk annyiban, hogy nagyon szakszerűen és odaadóan hálálták meg azt, hogy gyakorlatilag a nap folyamán elvégeztük a munkájukat.

Talán a legfontosabb dolog amit mégegyszer le akarok írni az az, hogy rettenetesen hálás vagyok mindenkinek azért a pár kattintásért, ami nekem végül visszahozta a motoromat. Itt a példa: ezeknek a megosztásoknak igenis van értelmük. Köszönöm.

VÉGE

Innentől pedig jöjjön pár kép és történet-foszlány magáról Natasháról, a motorról. Tárgyhoz (bár ezt a kategóriát ő biztosan kikérné magának) ennyire még soha nem kötődtem, valószínűleg nem is fogok:

Natasha egy 2000-es évjáratú BMW F650GS. 2008 óta vagyunk együtt jóban-rosszban, végigtúráztuk együtt fél Európát. Túlzás lenne azt mondani hogy sosem hagyott cserben, de azért egy horvátországi út kivételével mindenhonnan hazahozott.

Ádám barátommal három egymást követő nyáron (2009-11) végigpásztáztuk vele a végiót, huszonegy ország érintésével (Horvátország, Bosznia, Olaszország, Ausztria, Szerbia, Macedónia, Montenegro, Albánia, Görögország, Törökország, Bulgária, Románia, Szlovákia, Lengyelország, Oroszország, Litvánia, Lettország, Észtország, Finnország, Fehéroroszország, Ukrajna – még leírni is fantasztikus)

Feldobozolva, túraüzemmódban, valahol Albániában

Natasha az első és egyetlen nagymotorom, rajta tanultam meg tisztességesen motorozni. Száguldoztunk félálomban a Helsinki Hajnalban várva, hogy kinyisson az első kávézó. Egyszer véletlenül felszálltunk egy kanyarodási szándékát sikeresen eltitkoló cseh turistabuszra a Clark Ádám téren, a Pannónia Fesztiválra menet: erről – mint annyi más kalandról – azóta is hordok magamon külsérelmi nyomot. Az Olümposzra vezető aszfaltcsíkra kiömlött olajon hasraestem vele, de két évre rá az északkeleti, bő 6500 km-es tripet bukás nélkül teljesítettük, pedig az keresztülvezetett a rettegett Szentpétervár-Moszkva antisztrádán is.

Ádámmal a Kaliningradi Képzőművészet egyik remekénél

Kerülgettünk Szicíliában olyan erdőtüzeket amik égő fadarabokkal dekorálták az útpadkát, az alsó rakparton pedig olyan balesetünk is volt, amit az arra járók minden bizonnyal azóta is emlegetnek: a dobozból kirepült és elterült orosz céklaleves (borscs) véres leszámoláshoz tette hasonlóvá az amúgy mindössze egy bukott bokát okozó karambolt. Natasha ugyanitt bizonyította, hogy képes egy autóban félmillió forintos kárt tenni úgy, hogy neki magának csak egy hátsó lábtartója törik le.

Olyan sok kalandunk volt együtt, hogy nem is tudom hol kezdenék bele. Azt próbálom valahogy érzékeltetni, hogy sokkal több ő nekem, mint egy motor. Az érzést szerintem nem kell magyaráznom senkinek, aki kötődött már úgy igazán motorhoz, autóhoz, lóhoz vagy biciklihez. Két évig nem voltam Magyarországon, és hazudnék ha azt mondanám hogy az itthon hagyott motor nem volt fajsúlyos érv a hazaköltözés mellett.

Szervíz-kényszerpihenő Gdanskban

Az hogy egy pár órára elveszítettem egy pillanat alatt visszahozta ezt a rengeteg emléket és kalandot, emlékeztetett arra, hogy mennyire fontos is ő nekem. Persze tanulság is van: egyrészt mindenki parkoljon a lehető legbiztonságosabb helyen (naná), másrészt pedig az ilyesmit sosem szabad felatni, hisz lám, tényleg vannak még csodák…

Már rég nem csillog ennyire, de a büszke tartása megmaradt!

Egy jól megpakolt Honda elhelyezi a bejegyzést térben és időben

Furcsa érzés jobban ismerni Kelet-Jáva földrajzát, mint Magyarországét. Ha a piacon a hijabos néni hatezer rúpiát akar kérni egy kiló paradicsomért, én mosolyogva ciccegek egy sort, majd kiegyezünk ötezerben. Tudom mikor ér véget az avokádó-szezon és mikor kezd el olcsó lenni a mangó. A saját bőrömön tapasztaltam meg hogy bármelyik csokor rambután tartalmaz egy hadsereg dühös hangyát, ezért otthon nem szabad a többi vásárfiával hanyagul a pultra hajítani.

Egyre világosabb számomra az, hogy én külföldön “eszméltem”. Ha a sarki közért előtt a cba-s tábla büszkén hirdeti a négyszázkilencvenkilences paradicsomot, én nem tudom hogy most örülni kell-e vagy bosszankodni. Értékelem az egrest és talán a deduktív logikával való visszaélés nélkül is meg tudnám tippelni hogy mikor érik be az őszibarack, de valahogy mégis nap mint nap kiderül mennyire fogalmatlan gyerek voltam Indonézia előtt. Aligha csoda ezek után, hogy egy kicsit idegen nekem itt.

Mosolygós néni a blitári hegyek alatt, a bucsuban

Gyakran gondolok úgy Magyarországra, mint egy akadálypálya. Mint nehezített módban játszani egy játékot. Legjobban talán a közlekedésben mutatkozik ez meg: bosszant a zéró tolerancia, kiráz a hideg a 350 Ft-os vonaljegytől és a tízezres havibérlettől. Minden tankolásnál sajog a szívem és rosszul vagyok mikor tizenötezer forintot kérnek el másfél óra betanított aprómajom kategóriás munkadíjért. Tudom, pénz, pénz, pénz.

Azon veszem észre magam, hogy egy kicsit képmutató módon szétválik az elméleti síkon bejáratott értékrendem és az akadálypályához fűződő személyes viszonyom. A társadalom szövetét az utolsó rostig átitató okosba’ megoldás földjén, vagyis a könnyű módban az ember ha pénz szűkében van felvesz egy láthatósági mellényt és kiáll egy kereszteződésbe irányítani a forgalmat, hébe-hóba leeső jattért. Más összeeszkábál egy talicskát egy gázpalackkal és másnaptól ő guruló húslevesárus. Én is lehetnék szunyókáló riksás vagy éppen maszek matektanár holnaptól, adózni meg miért pont én adózzak a forgalomirányító, a húslevesárus, vagy a feketén fogalkoztatott egyetemi előadó helyett. Talán jobb is így, a be nem fizetett adómat így legalább nem tudja kilopni senki az állam zsebéből! Nem próbálok most ennek a bejegyzésnek a keretében, vagy akárhol máshol az objektív igazságról hakeszolni, egyszerűen szeretném beismerni magamban ezt a képmutató kettősséget. Azt, hogy mintha a két rossz rendszer közül nekem jobban tetszene a könnyű mód, részben de nem teljesen a kisebb ellenállás elve miatt.

Száncsán, szörf, hullám, meg manikentbájhepinesz viszont manikenbájszörfdeszka, ami meg olmósztdöszémting

Százötven huszonéves indonéz nemzetközi tanulmányok szakos egyetemista fejébe próbáltam hétről hétre magokat szórni arról, hogy egyfajta állampolgári ön- és felelősségtudatra épülő, alulról szerveződő civil erőfeszítés tisztábbá, szebbé, jobbá tudja tenni Indonéziát. Mint egy mantrát ismételgettem hogy ezek nem elvont dolgok, hogy te, Bagus és te, Fatwa, járjatok el szakkörökre, szóljatok rá a szemetelő ojekesre, beszélgessetek el a szüleitekkel az elnökválasztásról vagy arról, hogy a benzinár-emelés miatti tüntetés támogatása mögött vannak-e annál összetettebb érvek, mint hogy szeretnénk holnap is olcsóbban tankolni. Azt hiszem valamiféle wannabe Robin Williamsnek képzeltem magam ahogy óráról órára provokáltam bárkit aki bejött órára, hogy kveszcsön evriting, hogy a jó szitizen kérdez, felelősségre von, nem birka, és a többi. Gondoltam majd a csillogó szemem, a lendületes kézmozdulataim és az oh-so-kitalált retorikám majd a testben és lélekben szendergőkben is hagy valamiféle maradandó nyomot, szebb hellyé téve a világot.

A legkevésbé indokolatlan képen egyetemisták vannak az osztálytermemben, ahol egyedül én tudom bekapcsolni a projektort székreállás nélkül

Ha a történetet én írnám, ezen a ponton Tomi valószínűleg pofára esne és szélnek eresztené az idealizmusát, vagy valami ilyesmi. Ez szerencsére csak részben történt így: soha nem voltam még olyan magabiztos, határozott és céltudatos, mint akkor és ott a katedrán. Hittem és még még mindig hiszek abban amit csináltam, a bökkenő csak az, hogy megint csak elég képmutató módon.

Arra gondolok most, hogy én magam mérföldekre vagyok a vállalható állampolgár fogalmától. Ennek az egyik, ha nem is legfontosabb oldala a fentebb leírt kettősség és az, hogy a gyümölcs-ügyön túl könnyebben tudom felsorolni és bejelölni a vaktérképen Kelet-Jáva bő két tucat megyéjét (csak a próba kedvéért: Malang, Blitar, Gresik, Kediri, Jombang, Lumajang, Magetan, Madiun, Nganjuk, Ngawi, Trenggalek, Tulungagung, Situbondo, Banyuwangi, Probolinggo, Sumenep, Surabaya, Pacitan, Tuban így elsőre, te jó ég milyen jó érzés leírni őket) mint Magyarország megyéit (mennyi is van?). Ezen túl abba a szerepbe, amit a diákjaim előtt alakítottam egyáltalán nem fér bele az, hogy el sem mentem szavazni még annak ellenére sem, hogy Kambodzsában nincs külképviselet és a választások napján sötétedéskor a Kardamom-hegységben az aknamezők között eltévedve egy használ(hat)atlan ösvényen próbáltam kimászni egy felborult, két deci maradék üzemanyaggal felszerelt krosszmotor alól. Hazajöttem, és nem elég hogy továbbra sem sokat teszek vissza különböző adók formájában az államkasszába tizensok év ingyenes oktatás, gipszelés és elsunnyogott fogászati kezelés után, de még az aktív szitizenség szigetétől is kezdek elsodródni. Well-informed? Talán. A helyzet az, hogy minden eddiginél émelyítőbb lett számomra a belpolitika, de nem csak a hülye Orbán Viktoról meg a töketlen ellenzéktől ráz ki a hideg, hanem a nálam “jobb” állampolgár barátaim és ismerőseim politikai (civil?) facebook-aktivitásának nagyrészétől is. A saját nagymamám kismonológjára, miszerint nálunk ez a “cinikus agresszív pragmatikus” kormányzási mód jobb bármi másnál, plusz Putyin támogatottsága se véletlenül magasabb mindenkiénél, éskülönbenis már azzal is sokkal beljebb vagyunk ha egy jókiállású diktátor majd eldönti mi a jobb a bamba népnek, én csak megvontam a vállam és azt feleltem: te tudod. A Democracy and Civil Society tantárgyamból nem biztos hogy átengedném magam, ha lenne elég önkritikám, na.

Önkritika helyett álljon itt egy csokor napszemüveges madurai betyár, egyszeri hintón

Kicsit szétestek a gondolataim most, nehéz szülés volt. Nem baj, szúrok be pár képet és újraolvasás nélkül kirakom ezt a bejegyzést úgy ahogy van. Egy kicsit máshová akartam kifuttatni a gondolatot, akartam írni azokról a push- és pull-faktorokról (bocsi) amik miatt az őszt egy már melegebb helyen szeretném (fogom?) tölteni, kicsit meg akartam rágni ezt a bejegyzést a külföldről hazatérésről és az otthonról újra elköltözésért felelősségre vonható “travel bug”-ról, a sokat utazottak egocentrikus különlegesvagyokos nagyképűségéről, de megette a fene. Azt azért ajánlom mindenkinek, hogy olvasson bele a cikk alatti kommentekbe, amik el(nem)folytott indulatosságukban sokkal tanulságosabbak, mint az eredeti iromány.

Konklúzió nincs, csak ez az utolsó bekezdés marad itt ebek harmincadjára. Én megkönnyebbültem kicsit, ráadásul nagyon jó volt kicsit magyarul írni, ami azért szintén elég fontos.