Úgy döntöttem blogbejegyzésben mesélem el a motorom tegnapi kalandját, hiszen sokan kérdeztétek mi történt pontosan. Az, hogy a történet jó véget ért nektek köszönhető, így egy kis utólagos magyarázat a legkevesebb, amit tehetek.
Röviden: Szerda este kiláncoltam a motort a Városmajor utcában, másnap reggel csak a hűlt helyét találtam. A rendőrségen azt mondták nincs sok esélyem, de én azért írtam róla egy Facebook postot, amit rengetegen megosztottatok. Este 9 körül jött is az sms: egy ismerős-ismerősének-ismerőse látta a motort pár km-el odébb az erdő szélén. Odamentünk, hazahoztuk. A “szállításnál” letörtek róla ezt-azt és a rendszámot is elvitték, de a lényeg az, hogy a motor most már egy zárt garázsban próbálja kiheverni a traumát…
Valójában ennyi a lényeg. Köszönöm mindenkinek aki valamilyen módon segített. Nyertünk! A továbbiakban írok pár szót a részletekről és a motorról,ha van kedved olvass tovább:)
Csütörtök reggel: Reggeliért indultam a pékségbe, mikor a ház előtt a motornak csak a hűlt helyét találtam. A tolvaj valamikor éjszaka vagy kora hajnalban dolgozhatott, a láncnak pedig még csak maradványai sem voltak a helyszínen. Persze rögtön megjelent a mellkasomban a jeges pánik, ahogy össze-vissza zongoráztam a gyász négy stádiumán: tagadás, harag, alkudozás, depresszió.
–A rendőrségen meglepően egyszerűen és hatékonyan ment minden. Rendesek voltak, nem küldtek haza az otthagyott forgalmiért, alig kellett várnom, a jegyzőkönyv felvétele pikk-pakk megtörtént. Bíztató szavakat ugyan nem kaptam (sőt), a nap első két hasznos tippjét viszont igen: érdemes bejárni a környéket, hátha valami közeli susnyásba rejtették, illetve hogy a következő napokban figyeljem a hirdetéseket, hátha felbukkan.
Hazafelé sétálva benéztem minden bokorba, az összes pirosan vagy sárgán csillanó lom és szemét motornak tűnt elsőre, persze. Hajtott a tettvágy, szépen el is kezdtem a magam kis nyomozását:
-Facebook: Megírtam pár sorban a bánatomat, majd a megosztásra és segítségre buzdító posztomat kiraktam pár helyre: a saját üzenőfalamra, az f650.hu csoportjába, a Pesten Hallottamra és még egy-két helyre, ami eszembe jutott. Meglepődtem, hogy mennyie gyorsan működött: órákon belül már többszázan osztották meg a posztomat csak a saját adatlapomról.
-Térfigyelő kamerák: a rendőrség kameráiba “civilként” nem nézhettem bele, ami annyira nem zavart, mivel a motor közvetlen környezetében nem volt egy sem. Legközelebb az ilyesmit észre kellene venni mielőtt ellopják a motort… Időközben felvette velem a kapcsolatot egy pár hónapja hozzám nagyonis hasonló cipőbe sodródott srác, ő adott pár tippet néhány publikus webkamera (pl az Időkép.hu) felvételeinek átnézésére. Ezekkel – mint a többi biztonsági kamerával általában – sietni kell, mert előfordul hogy csak az elmúlt 24 óra eseményeit őrzik meg. Nálam ez sem vezetett eredményre, ahogy a szomszédos Érsebészeti Klinika biztonsági felvételei is csak majdnem: az ő egyik kamerájuk elvileg ugyan rálátott volna a motorra, de valójában egész éjjel egy másik kocsibejárót bámult.
-Bejelentés oldalakon: a Facebookon kívüli világnak is elpanaszoltam a bánatomat, de úgy tűnik az erre szakosodott oldalak, fórumok nem pörögnek annyira (pl hasznaltmotorok.hu). Azért két-három helyre beírtam, gondoltam ártani nem árthat. A legjobb tipp talán a motoros futárok élő és digitális csoportjainak megkeresése volt, állítólag ők tudnak, látnak a legtöbbet a városban.
-Kérdezősködés: Szintén többen javasolták, hogy a környéken működő hajléktalanokat, lakosokat és a parkolós-büntetős bácsit is érdemes megkérdezni, hátha láttak valamit. Én ezek közül végül csak a parkolós-büntetős bácsival beszéltem és bár nem látott semmit, abban azért segített hogy egyre inkább igazi detektívnek érezzem magam. Javasolták hogy a nyomravezetőnek szóló utólagos jutalom helyett simán adjak nekik párezer forintot hogy segítsenek átpásztázni a tágabb környéket, én ezt nem tettem meg.
A kis nyomozásom ideje alatt a megosztások száma egyre szaporodott. Már 300-an segítettek ilyen módon, mikor este kilenc körül megkaptam az első és egyetlen, nem kicsit bíztató üzenetet:
Hívj ahogy tudsz lehet hogy látta egy ismerősöm a motort a harshegyi ut végen áll egy ugyan ilyen bár részletekre nem emlékeznek
Az információ egy ismerősöm ismerősének az ismerősétől származott, vagyis egy barátom megosztotta a bejegyzésem, akinek egy (számomra ismeretlen) barátja továbbosztotta. Ezt a továbbosztást látta az a valaki, aki kutyasétáltatás közben találkozott a motorral, illetve akit egy órával később már hálálkodva hívtam fel (bocsánatakésőizavarásért de… KÖSZÖNÖM!!!:)).
Röviden ez történt: az üzenet elolvasása után rögtön autóba ültünk, irány a Hárshegyi Út! A motor tényleg ott volt, a zsákutca erdő felőli végén, ahol már nem voltak házak, csak a rendszámjától megfosztott Natasha pihent a kitámasztóján a koromsötétben, egyedül. A nem túl szakszerű és óvatos szállítást kicsit megsínylette: a rendszámon kívül letört még egy tükör és az egyik első index, megrepedt két idom és az üléskárpit is kiszakadt. A kormányzár még rajta volt, a zárszerkezettel nem babráltak, a motor a saját kulcsommal pöccre indult és nem sokkal később már egy zárt garázsban pihent.
Az éjszaka további része rendőri intézkedésekkel telt, erről nem írnék részletesen, kicsit ambivalens érzés volt, hiszen bármennyire voltak kedvesek, segítőkészek és előzékenyek, azért egy ilyen helyezből akár a tolvajt is meg lehetett volna próbálni elkapni. Nyilván a helyzet és a jog sokkal összetettebb mint amennyit én értek belőle, úgyhogy tényleg maradjunk annyiban, hogy nagyon szakszerűen és odaadóan hálálták meg azt, hogy gyakorlatilag a nap folyamán elvégeztük a munkájukat.
Talán a legfontosabb dolog amit mégegyszer le akarok írni az az, hogy rettenetesen hálás vagyok mindenkinek azért a pár kattintásért, ami nekem végül visszahozta a motoromat. Itt a példa: ezeknek a megosztásoknak igenis van értelmük. Köszönöm.
VÉGE
Innentől pedig jöjjön pár kép és történet-foszlány magáról Natasháról, a motorról. Tárgyhoz (bár ezt a kategóriát ő biztosan kikérné magának) ennyire még soha nem kötődtem, valószínűleg nem is fogok:
Natasha egy 2000-es évjáratú BMW F650GS. 2008 óta vagyunk együtt jóban-rosszban, végigtúráztuk együtt fél Európát. Túlzás lenne azt mondani hogy sosem hagyott cserben, de azért egy horvátországi út kivételével mindenhonnan hazahozott.
Ádám barátommal három egymást követő nyáron (2009-11) végigpásztáztuk vele a végiót, huszonegy ország érintésével (Horvátország, Bosznia, Olaszország, Ausztria, Szerbia, Macedónia, Montenegro, Albánia, Görögország, Törökország, Bulgária, Románia, Szlovákia, Lengyelország, Oroszország, Litvánia, Lettország, Észtország, Finnország, Fehéroroszország, Ukrajna – még leírni is fantasztikus)
Natasha az első és egyetlen nagymotorom, rajta tanultam meg tisztességesen motorozni. Száguldoztunk félálomban a Helsinki Hajnalban várva, hogy kinyisson az első kávézó. Egyszer véletlenül felszálltunk egy kanyarodási szándékát sikeresen eltitkoló cseh turistabuszra a Clark Ádám téren, a Pannónia Fesztiválra menet: erről – mint annyi más kalandról – azóta is hordok magamon külsérelmi nyomot. Az Olümposzra vezető aszfaltcsíkra kiömlött olajon hasraestem vele, de két évre rá az északkeleti, bő 6500 km-es tripet bukás nélkül teljesítettük, pedig az keresztülvezetett a rettegett Szentpétervár-Moszkva antisztrádán is.
Kerülgettünk Szicíliában olyan erdőtüzeket amik égő fadarabokkal dekorálták az útpadkát, az alsó rakparton pedig olyan balesetünk is volt, amit az arra járók minden bizonnyal azóta is emlegetnek: a dobozból kirepült és elterült orosz céklaleves (borscs) véres leszámoláshoz tette hasonlóvá az amúgy mindössze egy bukott bokát okozó karambolt. Natasha ugyanitt bizonyította, hogy képes egy autóban félmillió forintos kárt tenni úgy, hogy neki magának csak egy hátsó lábtartója törik le.
Olyan sok kalandunk volt együtt, hogy nem is tudom hol kezdenék bele. Azt próbálom valahogy érzékeltetni, hogy sokkal több ő nekem, mint egy motor. Az érzést szerintem nem kell magyaráznom senkinek, aki kötődött már úgy igazán motorhoz, autóhoz, lóhoz vagy biciklihez. Két évig nem voltam Magyarországon, és hazudnék ha azt mondanám hogy az itthon hagyott motor nem volt fajsúlyos érv a hazaköltözés mellett.
Az hogy egy pár órára elveszítettem egy pillanat alatt visszahozta ezt a rengeteg emléket és kalandot, emlékeztetett arra, hogy mennyire fontos is ő nekem. Persze tanulság is van: egyrészt mindenki parkoljon a lehető legbiztonságosabb helyen (naná), másrészt pedig az ilyesmit sosem szabad felatni, hisz lám, tényleg vannak még csodák…