Termékeny Félholt, avagy a kivégzésem története

Áramszünet, persze pár perccel azután, hogy elkezdtem belemerülni a könyvembe… Legalább elhallgatott a földszintről a Las Ketchup denevérember edition, amivel az alattam lakók a szerda estét ünnepelték épp (na-na-na-na, na-na-na-na, na-na-na-na, na-na-na-na, na-na-na-na na-nna naaaa-na! majd refrén nanana na, na, na-na, nanananana nananananna-nannanna-nananana nananananananana! el sem tudjátok képzelni milyen jó móka volt ezt begépelni:)). Hát legyen így, ha fény nincs, én bedugom a fülhallgatót és írni kezdek, amíg bírja a laptop akksival!

A Merapi vulkán, amiről nemsokára szó lesz. Megéri megmászni!

Hoppá, fülhallgató! Volt pár napja egy olyan when life gives you lemons pillanatom, amire nagyon büszke vagyok, el is mesélem: egy hónapja vettem négyszázötven forintért egy fülhallgatót, ami bő száz óra aktív használat után leásta magát az ennél nem lehet rosszabb hangminőség-szintről a de hangminőség-szintre. Ezen a ponton kigyulladt a fejemben egy lámpa és azóta csak és kizárólag egy nagyon régi blues dalok válogatást hallgatok vele, ami így szól igazán jól! Én ezt úgy könyveltem el, hogy nyertem. Chicken shack boogie!

Vissza!

Zeneileg aláfestett termékeny félholt vagyok tehát, ülök itt a sötétben és a tegnapi után egy újabb bejegyzésbe kezdek. Hiába, az ígéret szép szó, ha megtartják, ha nem!

Jöjjenek a japán katonák, azt hiszem az a legnagyobb tartozásom. Belegondoltam ugyanis és én nem érezném teljesen jófej dolognak, hogyha valamelyik ismerősöm közzétenne mindenféle komment nélkül egy olyan képet, amin éppen csurom véresen, bekötött szemmel és megkötözve térdel egy ázsiai kivégzőosztag előtt. Azt gondolnám, ez egyáltalán nem vicces – ezért szeretnék is ezúton elnézést kérni bárkitől, akinek nem tetszett.

Ez az a kép. Fegyverek, erőszak, vér, homok, minden ami kell

Titokban én már hónapok óta irigykedem azokra a Darmasiswásokra, akik mindenféle forgatásokon vettek részt az utóbbi hónapokban. Egyrészt ott volt az instant szárság, a money for nothing and chicks for free, az elsőre teljesen értelmezhetetlen de mindenképpen menő képek a facebookon, a kokainhegyek, az ingyen rizs, vagyis a teljes királyságcsomag, másrészt pedig a sejtelmes mosolyokból és a kikényszerített vallomásokból az is kiderült, hogy egyáltalán nem rossz üzlet a statisztálkodás pusztán anyagi szempontból sem. Nagyon megörültem tehát, mikor Jogjakartában egy este Peti megemlítette hogy pánik van, most szólt a kerítő hogy rögtön másnap reggelre kellene egy tucat fehérember, forgatni. Ráadásul éppen akkor terveztük Gergővel, aki Ausztrália és Magyarország között átutazóban látogatott meg engem, hogy mit csináljunk azzal a kevés idővel, amit még Indonéziában tölt. Holland katonásdit játszani egy indonéz nagy költségvetésű mozifilm forgatásán, ráadásul az egyik legszebb környékbeli tengerparton? Naná!

Távirányítós robbanó vérpatron

Gond mindössze annyi volt, hogy az indulást reggel hatra tervezték, mi pedig az előző éjjel épp egy vulkánt másztuk meg alvás helyett. Valójában aludtunk mi majdnem egy órát az amúgy a világ tíz legaktívabb vulkánja közé sorolt Merapi kráterének keskeny peremén, 3000 méter magasan, egymás hegyén-hátán, de ez – hiába volt az egyik legemlékezetesebb alvásom életemben a régimotoros motoros jó barátom Ádám által (itt) és általam (ott) két felvonásban egyszer már megénekel szintén toptizes Stromboli vulkánon töltött éjszakával holtversenyben – azért pihentetőnek nem volt mondható. Már csak azért sem, mert miután kora délután leértünk a hegyről, ki-ha-mi-nem alapon még azon nyomban ellátogattunk a Borobudurhoz is, hogy végül egy hazáig tartó, motoron elkövetett, nagyon izgalmas és elgondolkodtató, sajnálatosan félbemaradt beszélgetés után egész késő este essünk be Petiékhez a hírre, hogy holnap reggel hatkor indulás forgatni.

Vulkán tetején alvás. Ha Beni a bal oldalára fordul álmában, belezuhan a fortyogó kráterbe

A túlnyomórészt magyarokból álló, kicsit egyiptomi és kicsit belga csapatunk rövid eltévedések után másnap délután meg is érkezett a déli óceánpart valamelyik strandjára, ahol pillanatok alatt iszonyatos fizetett semmittevés vette kezdetét, lévén hogy a teljes filmes stábból egy lélek nem volt még ott rajtuk kivül. Amúgy is hiányzott már az alvás, de pénzért, árnyékban, a hullámtörés hangjára egyenesen gyerekjáték volt visszaaludni.

Japán holland két jó barát, eloldozza áldozatát!

Pár óra múlva, kora délután keltettek a következő jó hírrel: ingyen fodrász! Kiderült ugyanis, hogy ezt a filmet tényleg nem kispályások intézik. Itt autentikus rend van, vagyis a holland katonáknak nem lehet hosszú a hajuk! A fodrász-sminkes srác mindenkinek felnyírta a haját (aki hagyta) oldalt és hátul, azzal az indoklással hogy a jelenetben sapka lesz rajtunk, tehát a fejünk teteje jó lesz ahogy van. Az eredmény persze zseniális volt, én például ugyan viccességben alulmaradtam az egyiptomi srác űrafro frizurájával szemben, de azért komoly kérdések vetődtek fel azzal kapcsolatban, hogy a történelem során mikor is hordták az emberek az enyémhez hasonlóan a hajukat. Volt aki a harmincas évekre tette, de például Patricia máig ragaszkodik a tizennyolcadik századhoz. Szerintem akkor lesz mindenki a legboldogabb, ha maradunk a negyvenes évek holland katonai divatjánál, ugyanis a felvett jelenetben természetesen a statiszták nagy részén végül nem volt sapka…

Alakul a vicces frizura! Külön felhívnám a figyelmet a szakszerű maszkhasználatra

Azért a fodrászterror és maga a jelenet között még történt pár meglepő dolog. Egyrészt gondos indonéz kezek viszonylag egyenletesen összekentek minket olajjal (ahogy azt hadifogolyéknál szokás), illetve mindenki kapott a testére és az időközben előkerült egyenruhákra körülbelül tíz-tíz gramm kakaóport, nagyjából egyenletesen eloszlatva. Bennem egyébként az olcsó kakaópor illata örökre össze is kapcsolódott a nappal, nem tudom hogy valaha fogok-e tudni úgy kivégzésre gondolni hogy ne a kakaópor illata ugorjon be, és fordítva. Lefogadom, hogy ebből fog még kellemetlenségem származni ebben az életben.

Kaptunk bakancsot zoknival, nadrágot, zubbonyt, tányérsapkát a szerencsésebbek fehér asszonyverő atlétát is. Nekem vagy nem jutott, vagy tényleg annyira autentikus hadifogoly-alkatom van, hogy azt semmiképpen nem akarták eltakarni. A térdeinkre kivégzésbiztos térdelőkötések kerültek, miközben a társaság szorgalmasabb része kicsit idegesen gyűrögette a papírfecnijét, amiről Vilhelmösz szelleme nézett vissza vádlón. Hát milyen holland katonák vagyunk mi, hogy még a himnuszunkat sem tudjuk?!

Max a belga nem pihen, térdszalagavató közben is boss naciban tolja a vilhelmöszt

Történt ugyanis, hogy valahol a tehetséges fodrász és a kakaópor között félúton valaki bejelentette, hogy a jelenetben mi bizony énekelni fogunk. Jajveszékelve, hollandul, a himnuszt, fejből. Elő is került nem sokkal később egy pici, törékeny holland lány aki le tudta írni nekünk a szöveget, ráadásul el is énekelte nekünk, sajnos borzasztóan raccsolva. Miután rájöttünk hogy közülünk senki nem tud se hollandul, se énekelni (Gergőnek az éneklés mondjuk ment, ráadásul már majdnem egy órája abbahagyta a hányást és már alig rázta a hideg), hollandul énekelni pedig főleg nem, Peti gyorsan gyalázatos fonetikus magyarításba kezdett, hogy elkezdődhessen az olvasópróba. Van róla videó, az autentikus cetlifordítás miatt most bele is néztem, de nem ajánlanám a barátaimnak… helyette álljon itt egymás alatt az eredeti verzió és Peti változata, amit kézhez kaptunk.

Wilhelmus van Nassouwe
Ben ik van Duitsen bloed
Den vaderland getrouwe
Blijf ik tot in den dood
Een Prince van Oranjen
Ben ik vrij onverveerd
Den Koning van Hispanjen
Heb ik altijd geëerd

illetve

vilhelmösz fan naszaöe
benik fan dáucsöe blút
den fáderland hötraue
blejf ik tot in den dood dúd
en prinsze fan oranje
benik frej onförfirt
den kouning fan hiszpanje
hepik altej höirt!

A siker garantált volt, ugyanis a mi bizonytalanságunk mellé a fehér hős, a japán hadvezér  szintén kivégzésre kerülő főellensége, vagyis a holland tisztet alakító német fociedző szintén nem tudott se énekelni, se hollandul, se szöveget megjegyezni. Biztos vagyok benne hogy az úr például remek partjelző, ugyanakkor azt hiszem az egész produkciónak segített volna kicsit ha helyette egy színész játszotta volna a hős mártírt.

A fehér hős. Érik az oscar, hajlik a vessző!

Mi mindenesetre a felelősség vélt vagy valós hiányából fakadóan nagyon jól szórakoztunk, fényképezkedtünk a japánnak beöltözött indonéz hóhérainkkal, fogadtuk az újabb és újabb kakaórétegeket, nekem még a hajam is bezselézték. Mivel nem csak a mi jeleneteinket vették fel, ezért volt bőven időnk hátrakötött kézzel, véresen a homokban heverni, dokumentálni, illetve a körülményekhez képest segíteni egymáson. Én például, akinek ügyetlenül kötötték meg a kezét, meg tudtam vakarni más, tisztességesen lekötözött bajtársam orrát.

A jólnevelt hadifogoly piros sámlin várakozik…

…vagy a homokban fekszik!

Persze közben csúsztunk ki az időből, lement a nap, hármunkat pedig még mindig nem végeztek ki tisztességesen. Ez volt az utolsó aznap felvett beállítás, mindenki nagyon sietett, talán ezért csak kétszer kellett képzet lyukkal az agykoponyánkon arcra esnünk a homokban. Ez a művelet egyébként nem is annyira könnyű, minden ösztönnek ellentmond. Másodjára azért valahogy csak sikerült, jól meg is tapsoltak minket, majd nem sokkal később valaki fel is segítette az arccal a homokban heverő megkötözött holttestemet. Hurrá!

Mindent összevetve izgalmas élmény volt, mindenképpen megérte. Azért hátrakötött kézzel, bekötött szemmel a homokban térdelni puskacsővel a tarkómban egy kicsit megrázó élmény volt és meghalás közben a nyakamat is meghúztam kicsit, de nem hiszem hogy maradandó sérüléseket okozott volna bármelyik. Délelőtt voltam fodrásznál lego-frizuráért, szóval a mai nappal a holland katonaságban eltöltött időm utolsó látható jele is eltűnt…

A gonosz hadvezér háttal kezd mondatot, pedig azt tilos

Homework

HOW THEY PLAY THE GAME

The way Indonesia changed a Hungarian

Tamás György

Darmasiswa UMM Malang

Abstract

In this paper I am describing a little slice of my experience in Indonesia. As an awardee of the Darmasiswa scholarship, I am spending a year studying Bahasa Indonesia and many other things in and out of Universitas Muhammadiyah Malang. It is impossible to even scratch the surface of all the things I learned here so far in a paper like this, so I decided to write about the way Indonesia changed me through a few paragraphs of linguistics, peanuts, an angkot ride, happiness, a story of two nasi goreng vendors, and a quotation.

Keywords: Indonesia, Darmasiswa, Linguistics, Peanuts, Angkot, Happiness, Nasi goreng.

“For when the One Great Scorer comes
To mark against your name,
He writes – not that you won or lost –
But how you played the Game.”
-Grantland Rice

Introduction – a culture shock

When I applied for the Darmasiswa scholarship, I was quite sure that my journey to Indonesia would teach me a lot of things, and I was quietly hoping that in one way or another Indonesia will also somehow benefit from my visit. Now, a good eight months after the beginning of the program, I am already sure that my hopes did and are coming true, although – as almost everything else here – things did not happen exactly the way one would think they would.

It became obvious after the few days, that there is an incredible amount of things that the Indonesians can and should learn from us. By ’us’, I am afraid that I am referring to an idealised western world, more of a concept than a reality, something from which even the actual western world has a lot to learn from. I started looking at these differences as anomalies, problems that are in need of a cure or a solution. The first ’problems’ that I unveiled were obvious ones: there is a great amount of trash everywhere to which everyone seems to contribute freely without a second thought, people are riding vehicles that are not only extremely harmful for the environment but also immensely dangerous for the people driving them, the passengers, and everyone else who is around. I saw five year olds chain-smoking the clove-flavoured cigarettes called kreteks and heard about street vendors who throw plastic bags in the cooking oil, so that the gorengans fried in the mixture can remain crunchy for a longer period of time. Also, there was ’poverty’ written all over most of the things I saw. After such experiences, I think that it is understandable that I felt like a legate of a more civilized, more developed, better world – whatever those words mean.

Linguistics, contexts, and a bag of peanuts

This black and white picture of Indonesia, with me, the superior being from a better part of the world trying to adjust temporarily to an exotic but careless, barbarian civilization could not last for long. First and foremost, it is the people that made me reconsider my opinion. They are happier. I remember reading an article in the Economist on the tram in Hungary, back in late February 2012, months before the announcement of the Darmasiswa results for this academic year. The article showed not only that Indonesians are generally much happier than the average citizens of the world, but they actually turned out to be the happiest people on Earth – according to themselves[1]. In the same article I also found that the citizens of my country, who are driving safer vehicles, living in a country with somewhat less trash on the streets, with less amount of children smoking and a considerably higher GDP per capita income are in fact among the saddest, gloomiest people on Earth. Looking at the faces on tram no. 61 making its way to Moszkva tér on that gloomy February afternoon, I had to agree to the conclusions of the article: people looked tired and sad. There were no eye contacts or a smile to be seen. My fellow Hungarians were staring at the floor, listening to their music or closing their eyes probably imagining themselves in a happier place, in a happier situation. Please do not misunderstand my observations: I am very proud and happy to be Hungarian, I love my country in general and my hometown in particular, I am very proud of all the achievements of my motherland and the people who live or used to live there. Still, the prospect of an aeroplane taking me from the land of sad people to the land of happy people gave me the chills and I started waiting for the Darmasiswa results with an ever growing butterfly in my stomach.

Now, more than fourteen months later, I have a lot clearer picture of the situation. First of all, I dug into the methodology part of the aforementioned research, and looked at it through the glass of my experiences in Hungary and in Indonesia. It turns out that the researchers considered everyone responding ”very happy” when given a choice between ”very happy, rather happy, not very happy or not at all happy” is considered – not quite surprisingly – happy. Now everyone who does not have first-hand experience about the Indonesian people, especially about the people of Java, which is by far the most populous island of the archipelago, has to know that words have a very different meaning here. This is a country where saying no is basically considered a taboo. For example, if you offer people some roasted peanuts, they will most probably say terima kasih, which means thank you. After such a reply, many times I found myself standing in front of the person I offered the peanuts to, the bag with the roasted goodies in my right hand pointed at him, assuming that after saying terima kasih, he would go ahead and take some. After a few seconds I would withdraw my hand, wondering what went wrong with the transaction of peanuts.

It turns out that thank you can mean no. Belum, which can be translated as still not or not yet also means no, and sometimes so does kurang, which is the literal equivalent of less. This complicates things on multiple levels that I know of, and probably many other levels that I am not yet familiar with. What is self explanatory for Indonesians turn out to be quite a puzzle for Europeans, just like the way some things that are self explanatory for me puzzle a lot of locals. For example some people I met on the road do not really get why riding a motorcycle on the mountain roads with no lights whatsoever is a very-very dangerous and bad idea. On the other hand, the same person probably has no problem with correctly translating the phrase kurang tahu, which – according to Google translate – could mean do not know, not really know, or not sure yet. I am sure there are many more meanings unknown to me and Google translate. In practice this means that people who put kurang tahu as a political ideology on Facebook can try to tell us one of the following things: 1) I do not have a political ideology 2) I do not know what a political ideology is or should be 3) I am currently studying political ideologies but I am yet to find the one that describes my position adequately 4) I do not care about political ideologies at all. It is even more probable that kurang tahu means something completely different in this context. This is a problem that me and my friends have to face every day: people here tend to use the same phrase for telling you that they have no idea about world history and for saying that although they have a Ph.D in medieval studies, their field of choice is not the exact same topic as the one you want to talk about. It depends on the context, they say, and this is a phrase you hear a lot when you try to study Indonesia. Going back to the original problem, terima kasih sometimes does not mean no. Many times it means yes. Even more common is the case where terima kasih means something completely different. I can even imagine a context in which it actually means thank you.

Being Happy

Now these findings caused me a headache many times, but they also revealed some interesting questions about that article in the Economist that made me so excited on the Hungarian tram. What could ”very happy” mean in Indonesian? What I am very sure of is that it is not the same as the meaning of the same phrase in Hungarian. In my country it is a kind of natural hobby to compete with each other in the field of misery. Did your car get stolen yesterday? That is not real misery! I got fired from my job last week. I heard that your dog passed away recently, but at the same time my brother-in-law was diagnosed with depression, which is far worse. This kind of thing. For many Hungarians writing not at all happy on a survey gives a little bit of satisfaction. In Indonesia, it is closer to a taboo, primarily because that option has the word no. Many times I have been corrected by various people for using the word tidak, which literally means no, in a sentence where it did not belong. For example when someone asked me if I ever visited the island of Papua, I assumed it is quite safe to use the t-word. Apparently I managed to offend all the people who were Papuan in the company, as my answer meant that I have never been to Papua and there is no chance that I ever will, probably because I find it a disgusting and dreadful idea to set foot in such place. The correct answer in this situation would have been saying belum, which means not yet – in this context.

Following this logic, there is a possibility that the literal translation of not at all happy would mean that you are in such a desperate situation that there is not even the slightest chance that things will get at least a little bit better, ever. However appealing this scenario might sound in the Hungarian who-is-the-most-miserable contest, I do not think that I have ever met any single Indonesian who would tick the box next to not at all happy.

I have to say that there is a great chance that I completely misinterpreted many, many aspects of Indonesian culture and language throughout the last few paragraphs. I am sorry for that, but at the same time I think that the mere fact of someone misinterpreting so many things even after living in the given country for almost a year illustrates my point quite well. Does this mean that the quoted research is meaningless? It depends on the context, I guess.

Instead of further theoretical reasoning, let me share with you my first experience of travelling by public transportation in Indonesia, which is in sharp contrast to anything I have ever experienced at home. First I thought that the people are somehow drugged by the most disturbing odours that were present on the angkot minibus that I managed to hail for the first time in my life in the city of Malang, East Java. Everyone was smiling, and the expressions seemed too honest to be superficial hello-how-are-you-doing smiles. Conversations from which I did not understand a single word struck up all around me (as a matter of fact I still do not understand most of these conversations – my knowledge of Bahasa Indonesia, the common language, does not help you much on a bus where everyone speaks Javanese exclusively). First I thought everyone knew each other from before, and I entered a bus with a company of friends who happen to be fully mixed in terms of age, gender and occupation. I had to abandon this idea as more and more people entered the angkot – there is no such thing as a full angkot, as there is always room for one more – and they joined the conversation instantly. They were probably talking about me, as there was the word bule (westerner) in every second sentence, along with a lot of staring and pointing fingers. In Hungary if you try to get into conversations on the metro with strangers, the best that can happen is that you are considered a harmless madman, and people simply do not answer you. Now which nation has the stranger taboos?

Instead of a conclusion: A changed viewpoint, two nasi goreng vendors, and a way to play the Game

In the first part of the paper, I described how shocked I was to see the obviously bad and self destructive things that are going on every day in Indonesia. I still find these disturbing, although I got used to most of it. My initial mistake was drawing conclusions from these important but superficial things. People can – and should – be taught that littering is bad, smoking is bad, and unnecessarily risking people’s lives are also bad. I am sure that these things will change with time, and I am sorry that I did not give more help so far. I am talking to people; try to reason with them, I am showing a good example by picking up the trash, and so on. This is something, but it is incomparably smaller than all the things that Indonesia gave me. I was shown wonderful places in the nature: abandoned beaches, tremendous waterfalls, stunningly beautiful mountains, places so perfect that no words or pictures can describe them. Still, there were gifts I got, skills I acquired and feelings that emerged that are worth even more than being able to experience nature at its best. I learned things that I could have never learned back home. I made friends from Indonesia and around the world who became my second family. Much of things are either too fresh or too personal to share in this form, and I am sorry about that. As a summary, let me just say that that I will be forever grateful for this journey and all of the people who made it possible. It was one of the best decisions of my life so far.

I met a very friendly Indonesian woman who works for the Indonesian Red Cross Society not long after my arrival to Malang. Our friendship deepened so fast that just a few months from the time of our meeting I was taking part in her wedding already as a member of her family – which is again something I can hardly imagine in Europe. She once told me a story about two food vendors selling nasi goreng, a traditional meal on the streets of Malang. One was Chinese, the other one was Indonesian. One day, there was a especially big demand for nasi goreng, and both vendors ran out of rice and vegetables by the early afternoon. The Chinese vendor made some arrangements, borrowed some ingredients, ran to the shop for more rice, and continued selling nasi goreng until late that night. He made quite a lot of money. At the same time, the Indonesian vendor considered himself equally lucky: he said he sold enough food for the day, so he went home early. He rested a little, played with his children, and had nice conversations with the neighbours while watching the sunset.

As the story intended to demonstrate the reason why China has so much influence on Indonesian economy, I first thought that I understood the most important moral of the story. Now I am quite sure that as always, things are not making it easy for us by being black and white. Already knowing how problematic the methodology is, I still could not resist: I looked up China on the same study to see how they are doing in terms of GDP and happiness. It is around the same level as that of Germany and Japan, all far behind Indonesia. Again, I am not saying that one of the vendors was right, and the other one was wrong. I am simply very glad that my experience in Indonesia opened my eyes and showed me how complex things like happiness and culture are. Also, I am still not sure which food vendor’s example I would follow: all that I know is that it surely depends on the context…

I started my essay with a quotation by Grantland Rice that I stumbled upon a few weeks ago. The beauty and simplicity of its message hooked me in immediately, and this is the reason I found it a nice way to start and end my paper with: regardless of whether Indonesians are winning or losing by our own standards, they are surely playing the game well, and they are more than willing to show you how they do it, if you choose to listen.

---

[1] http://theeconomist.tumblr.com/post/18260059789/daily-chart-which-countries-have-the-happiest