Termékeny Félholt, avagy a kivégzésem története

Áramszünet, persze pár perccel azután, hogy elkezdtem belemerülni a könyvembe… Legalább elhallgatott a földszintről a Las Ketchup denevérember edition, amivel az alattam lakók a szerda estét ünnepelték épp (na-na-na-na, na-na-na-na, na-na-na-na, na-na-na-na, na-na-na-na na-nna naaaa-na! majd refrén nanana na, na, na-na, nanananana nananananna-nannanna-nananana nananananananana! el sem tudjátok képzelni milyen jó móka volt ezt begépelni:)). Hát legyen így, ha fény nincs, én bedugom a fülhallgatót és írni kezdek, amíg bírja a laptop akksival!

A Merapi vulkán, amiről nemsokára szó lesz. Megéri megmászni!

Hoppá, fülhallgató! Volt pár napja egy olyan when life gives you lemons pillanatom, amire nagyon büszke vagyok, el is mesélem: egy hónapja vettem négyszázötven forintért egy fülhallgatót, ami bő száz óra aktív használat után leásta magát az ennél nem lehet rosszabb hangminőség-szintről a de hangminőség-szintre. Ezen a ponton kigyulladt a fejemben egy lámpa és azóta csak és kizárólag egy nagyon régi blues dalok válogatást hallgatok vele, ami így szól igazán jól! Én ezt úgy könyveltem el, hogy nyertem. Chicken shack boogie!

Vissza!

Zeneileg aláfestett termékeny félholt vagyok tehát, ülök itt a sötétben és a tegnapi után egy újabb bejegyzésbe kezdek. Hiába, az ígéret szép szó, ha megtartják, ha nem!

Jöjjenek a japán katonák, azt hiszem az a legnagyobb tartozásom. Belegondoltam ugyanis és én nem érezném teljesen jófej dolognak, hogyha valamelyik ismerősöm közzétenne mindenféle komment nélkül egy olyan képet, amin éppen csurom véresen, bekötött szemmel és megkötözve térdel egy ázsiai kivégzőosztag előtt. Azt gondolnám, ez egyáltalán nem vicces – ezért szeretnék is ezúton elnézést kérni bárkitől, akinek nem tetszett.

Ez az a kép. Fegyverek, erőszak, vér, homok, minden ami kell

Titokban én már hónapok óta irigykedem azokra a Darmasiswásokra, akik mindenféle forgatásokon vettek részt az utóbbi hónapokban. Egyrészt ott volt az instant szárság, a money for nothing and chicks for free, az elsőre teljesen értelmezhetetlen de mindenképpen menő képek a facebookon, a kokainhegyek, az ingyen rizs, vagyis a teljes királyságcsomag, másrészt pedig a sejtelmes mosolyokból és a kikényszerített vallomásokból az is kiderült, hogy egyáltalán nem rossz üzlet a statisztálkodás pusztán anyagi szempontból sem. Nagyon megörültem tehát, mikor Jogjakartában egy este Peti megemlítette hogy pánik van, most szólt a kerítő hogy rögtön másnap reggelre kellene egy tucat fehérember, forgatni. Ráadásul éppen akkor terveztük Gergővel, aki Ausztrália és Magyarország között átutazóban látogatott meg engem, hogy mit csináljunk azzal a kevés idővel, amit még Indonéziában tölt. Holland katonásdit játszani egy indonéz nagy költségvetésű mozifilm forgatásán, ráadásul az egyik legszebb környékbeli tengerparton? Naná!

Távirányítós robbanó vérpatron

Gond mindössze annyi volt, hogy az indulást reggel hatra tervezték, mi pedig az előző éjjel épp egy vulkánt másztuk meg alvás helyett. Valójában aludtunk mi majdnem egy órát az amúgy a világ tíz legaktívabb vulkánja közé sorolt Merapi kráterének keskeny peremén, 3000 méter magasan, egymás hegyén-hátán, de ez – hiába volt az egyik legemlékezetesebb alvásom életemben a régimotoros motoros jó barátom Ádám által (itt) és általam (ott) két felvonásban egyszer már megénekel szintén toptizes Stromboli vulkánon töltött éjszakával holtversenyben – azért pihentetőnek nem volt mondható. Már csak azért sem, mert miután kora délután leértünk a hegyről, ki-ha-mi-nem alapon még azon nyomban ellátogattunk a Borobudurhoz is, hogy végül egy hazáig tartó, motoron elkövetett, nagyon izgalmas és elgondolkodtató, sajnálatosan félbemaradt beszélgetés után egész késő este essünk be Petiékhez a hírre, hogy holnap reggel hatkor indulás forgatni.

Vulkán tetején alvás. Ha Beni a bal oldalára fordul álmában, belezuhan a fortyogó kráterbe

A túlnyomórészt magyarokból álló, kicsit egyiptomi és kicsit belga csapatunk rövid eltévedések után másnap délután meg is érkezett a déli óceánpart valamelyik strandjára, ahol pillanatok alatt iszonyatos fizetett semmittevés vette kezdetét, lévén hogy a teljes filmes stábból egy lélek nem volt még ott rajtuk kivül. Amúgy is hiányzott már az alvás, de pénzért, árnyékban, a hullámtörés hangjára egyenesen gyerekjáték volt visszaaludni.

Japán holland két jó barát, eloldozza áldozatát!

Pár óra múlva, kora délután keltettek a következő jó hírrel: ingyen fodrász! Kiderült ugyanis, hogy ezt a filmet tényleg nem kispályások intézik. Itt autentikus rend van, vagyis a holland katonáknak nem lehet hosszú a hajuk! A fodrász-sminkes srác mindenkinek felnyírta a haját (aki hagyta) oldalt és hátul, azzal az indoklással hogy a jelenetben sapka lesz rajtunk, tehát a fejünk teteje jó lesz ahogy van. Az eredmény persze zseniális volt, én például ugyan viccességben alulmaradtam az egyiptomi srác űrafro frizurájával szemben, de azért komoly kérdések vetődtek fel azzal kapcsolatban, hogy a történelem során mikor is hordták az emberek az enyémhez hasonlóan a hajukat. Volt aki a harmincas évekre tette, de például Patricia máig ragaszkodik a tizennyolcadik századhoz. Szerintem akkor lesz mindenki a legboldogabb, ha maradunk a negyvenes évek holland katonai divatjánál, ugyanis a felvett jelenetben természetesen a statiszták nagy részén végül nem volt sapka…

Alakul a vicces frizura! Külön felhívnám a figyelmet a szakszerű maszkhasználatra

Azért a fodrászterror és maga a jelenet között még történt pár meglepő dolog. Egyrészt gondos indonéz kezek viszonylag egyenletesen összekentek minket olajjal (ahogy azt hadifogolyéknál szokás), illetve mindenki kapott a testére és az időközben előkerült egyenruhákra körülbelül tíz-tíz gramm kakaóport, nagyjából egyenletesen eloszlatva. Bennem egyébként az olcsó kakaópor illata örökre össze is kapcsolódott a nappal, nem tudom hogy valaha fogok-e tudni úgy kivégzésre gondolni hogy ne a kakaópor illata ugorjon be, és fordítva. Lefogadom, hogy ebből fog még kellemetlenségem származni ebben az életben.

Kaptunk bakancsot zoknival, nadrágot, zubbonyt, tányérsapkát a szerencsésebbek fehér asszonyverő atlétát is. Nekem vagy nem jutott, vagy tényleg annyira autentikus hadifogoly-alkatom van, hogy azt semmiképpen nem akarták eltakarni. A térdeinkre kivégzésbiztos térdelőkötések kerültek, miközben a társaság szorgalmasabb része kicsit idegesen gyűrögette a papírfecnijét, amiről Vilhelmösz szelleme nézett vissza vádlón. Hát milyen holland katonák vagyunk mi, hogy még a himnuszunkat sem tudjuk?!

Max a belga nem pihen, térdszalagavató közben is boss naciban tolja a vilhelmöszt

Történt ugyanis, hogy valahol a tehetséges fodrász és a kakaópor között félúton valaki bejelentette, hogy a jelenetben mi bizony énekelni fogunk. Jajveszékelve, hollandul, a himnuszt, fejből. Elő is került nem sokkal később egy pici, törékeny holland lány aki le tudta írni nekünk a szöveget, ráadásul el is énekelte nekünk, sajnos borzasztóan raccsolva. Miután rájöttünk hogy közülünk senki nem tud se hollandul, se énekelni (Gergőnek az éneklés mondjuk ment, ráadásul már majdnem egy órája abbahagyta a hányást és már alig rázta a hideg), hollandul énekelni pedig főleg nem, Peti gyorsan gyalázatos fonetikus magyarításba kezdett, hogy elkezdődhessen az olvasópróba. Van róla videó, az autentikus cetlifordítás miatt most bele is néztem, de nem ajánlanám a barátaimnak… helyette álljon itt egymás alatt az eredeti verzió és Peti változata, amit kézhez kaptunk.

Wilhelmus van Nassouwe
Ben ik van Duitsen bloed
Den vaderland getrouwe
Blijf ik tot in den dood
Een Prince van Oranjen
Ben ik vrij onverveerd
Den Koning van Hispanjen
Heb ik altijd geëerd

illetve

vilhelmösz fan naszaöe
benik fan dáucsöe blút
den fáderland hötraue
blejf ik tot in den dood dúd
en prinsze fan oranje
benik frej onförfirt
den kouning fan hiszpanje
hepik altej höirt!

A siker garantált volt, ugyanis a mi bizonytalanságunk mellé a fehér hős, a japán hadvezér  szintén kivégzésre kerülő főellensége, vagyis a holland tisztet alakító német fociedző szintén nem tudott se énekelni, se hollandul, se szöveget megjegyezni. Biztos vagyok benne hogy az úr például remek partjelző, ugyanakkor azt hiszem az egész produkciónak segített volna kicsit ha helyette egy színész játszotta volna a hős mártírt.

A fehér hős. Érik az oscar, hajlik a vessző!

Mi mindenesetre a felelősség vélt vagy valós hiányából fakadóan nagyon jól szórakoztunk, fényképezkedtünk a japánnak beöltözött indonéz hóhérainkkal, fogadtuk az újabb és újabb kakaórétegeket, nekem még a hajam is bezselézték. Mivel nem csak a mi jeleneteinket vették fel, ezért volt bőven időnk hátrakötött kézzel, véresen a homokban heverni, dokumentálni, illetve a körülményekhez képest segíteni egymáson. Én például, akinek ügyetlenül kötötték meg a kezét, meg tudtam vakarni más, tisztességesen lekötözött bajtársam orrát.

A jólnevelt hadifogoly piros sámlin várakozik…

…vagy a homokban fekszik!

Persze közben csúsztunk ki az időből, lement a nap, hármunkat pedig még mindig nem végeztek ki tisztességesen. Ez volt az utolsó aznap felvett beállítás, mindenki nagyon sietett, talán ezért csak kétszer kellett képzet lyukkal az agykoponyánkon arcra esnünk a homokban. Ez a művelet egyébként nem is annyira könnyű, minden ösztönnek ellentmond. Másodjára azért valahogy csak sikerült, jól meg is tapsoltak minket, majd nem sokkal később valaki fel is segítette az arccal a homokban heverő megkötözött holttestemet. Hurrá!

Mindent összevetve izgalmas élmény volt, mindenképpen megérte. Azért hátrakötött kézzel, bekötött szemmel a homokban térdelni puskacsővel a tarkómban egy kicsit megrázó élmény volt és meghalás közben a nyakamat is meghúztam kicsit, de nem hiszem hogy maradandó sérüléseket okozott volna bármelyik. Délelőtt voltam fodrásznál lego-frizuráért, szóval a mai nappal a holland katonaságban eltöltött időm utolsó látható jele is eltűnt…

A gonosz hadvezér háttal kezd mondatot, pedig azt tilos

Húzok egy vonalat

Általános külföldről blogolási jelenség lehet, hogy a kalandok töménységével forditott arányban áll a posztok száma, amennyiben a kalandok töménysége átlépi a feldolgozhatóság határát az egyén lelke és ezzel összefüggésben az irási kapacitása számára is. Ha ehhez hozzávesszük az egészségügyi és gondatlansági okokból kifolyólag elrepedt laptop kijelzőt (ágyon hagytam, megszédültem, belerúgtam, megsirattam) és a kalandok közötti időszakok rövidségét, akkor már nincs is szükség a külföldről blogolás még általánosabb jelenségére – az idővel ellustuló blogoló effektusa – ahhoz, hogy a hosszú szünetet megmagyarázzam.

Terápiás Tájképek sorozat 1: Indiai óceán, Baliról, Orsival

Most húzok egy vonalat, mert a mai nappal egy új fejezet kezdődik az indonéz kalandomban. Olyan vastag ez a vonal, hogy szinte látom magam előtt, illetve most már magam mögött: az utóbbi huszonnégy órámat azzal töltöttem, hogy átmásszak rajta. Le is fogom most irni a két időszak közötti különbséget, legalább annyira önmagamnak, mint nektek. Megnyugodtak körülöttem a dolgok, vagyis a körülményeknek az a szerencsés kombinációja állt elő, hogy az irás igénye egyszerre jelentkezett az iráshoz szükséges külső és belső körülmények megjelenésével. Most már csak azt kellene kitalálni, hogy hol kezdjem…

Hullám, bácsival

A legutóbbi olyan bejegyzésem, ami konkrét eseményekkel foglalkozott, nem pedig azáltalános lelki állapotommal (boldog vagyok), vagy az esőzésekhez fűződő érzelmeimmel(szeretem), bő két és fél hónapja került ki a blogra. Éppen ezért nem is próbálom meg epizódról epizódra összefoglalni a történteket, amik Malangban, Balin, újból Malangban és ismét Balin, nyugat- közép- és kelet-Jávan (illetve Jogjakarta és Jakarta független tartományokban), de talán legfőképpen magán az úton történtek. Bármennyire imádok kilométerekkel dobálózni, de ezen a ponton már azt sem tudom, hogy számokban kifejezve mennyit jöttünk-mentünk. Mindenesetre ez lesz az első jellemzője a vonal két oldala közötti különbségek feltárásának: a tempó.

Amed, napfelkelte

 

Megálltam és megnyugodtam, aminek éppen ideje volt. A végén a Jakarta és Malang közötti bő 900 kilométert huszonöt óra alatt tepertem le (Számok! Juhú), miközben a klassz kis újonnan beszerzett virusomra kapott gyógyszereim szedését halogattam, mivel a mellékhatások között szerepelt a fokozott fáradékonyság és álmosság, amivel nem túl jó ötlet hosszabb távokat motorozni. Ez már a hadművelet közben is meggondolatlannak tűnt, az előző napok, hetek lendülete viszont olyan erővel sodort, hogy nem tudtam volna megállni. Kicsit úgy éreztem magam mint a régi videojátékokban a karakter, akinek deszkáról deszkára kell ugrálnia, minden helyen csak annyi időt töltve, amennyi az újabb elrugaszkodáshoz kell, ami után a deszka azonnal leszakad. Most sikerült átérnem a túloldalra, a szilárd talajra, úgyhogy jöhet az újabb szint, egy másfajta játékban. Már korábban voltak jelek amik arra utaltak, hogy nem jó a tempóm. Például mikor Lucával, Orsival és Gergővel jártuk pár napig Balit, egy különleges élmény mutatta meg nekem milyen jó néha lassitani. Ugyan viszonylag zsúfolt programunk volt, mégsem száguldoztunk helyszinről helyszinre tolvajtempóban, mivel a lányoknak még új volt a robogózás. A békés sebesség azonnal elkezdett jutalmazni: láttam az egyes emberek arcát ahogy a rizsföldön dolgoztak, simogatott a szél, nem nyújtogattam folyamatosan a nyakamat hogy rögtön ki tudjam szúrni az előzésre alkalmas pillanatot. Beszélgettünk a motoron Orsival, és nem kellett kiabálni. Én mindig szerettem motoron utazni, de valahogy ezekben a hetekben mintha kicsit eltávolodtam volna mindettől, ami pedig talán a legkellemesebb része az egésznek. Azt hiszem nem meglepő, hogy ezt az újra megtalált bölcsességet napokon belül megint elvesztettem, vagyis átadta a helyét annak a bizonyos „ha x időn belül y-ba érek, akkor elkapom azt a kompot, ami után még sötétedés előtt z-ben lehetek, és ha nem állok meg egyáltalán, akkor forgalomtól függően hajnali három és négy között q-ba jutok, ahol majdnem egész négy óra alvással még a délutáni esők előtt eljuthatok…”jelenségnek. Sokszor vezettem ingerülten, ami persze kicsit veszélyes is. Ezt a leckét a jakartai dugóban tanultam meg, ahol kivételesen nem motoron, hanem egy fagypontig légkondicionált autó mennyeien kényelmes hátsó ülésén tanultam meg. A jégvirágos ablak túloldalán tombolt a jakartai csúcsforgalom, amihez foghatót még soha életemben nem láttam sehol a világon a tizenhat sávos Moszkván keresztül az őskáosz hazáján Isztambulon át egészen  robogón smst irva dohányzós Rómáig. Jakarta volt az első hely, ahol az emberek, mint otthon, dühből dudáltak. Mindenhol máshol figyelmeztetésre, előzési szándék jelzésére használják a rövid dudát, mig a jakartai macetben indulatból tenyerelnek két kézzel a kürtre, mert ugye ettől oszlik a dugó. Egy nappal korábban én is a hajamat tépve, dudálva, átkozódva és anyagi károkat cserélve a többi közlekedővel próbáltam meg érvényesülni, mert ez igy tűnt természetesnek. Másnap, a hátsó ülésen ülve hitetlenkedve fedeztem fel, hogy lehet ezt az egészet nyugodtan, békésen, fütyörészve is végigélni. Nem mindegy hogy három órát, vagy tiz perccel többet ülünk a dugóban? Remek lecke volt, ami után kevesebb mint huszonnégy órával ott tartottam, hogy ha este fél tizkor elhagyom Jakartát, akkor viszonylag kicsi forgalomban kijutok, és utána már csak kora hajnalig kell motorozni ahhoz, hogy reggelre Malangig már csak annyi táv maradjon, amit reggel héttől éjfélig – ha jó a forgalom – simán meg lehet csinálni, és akkor másnap reggel nyolcra pont beérek órára… Igy is lett, egyébként. Na de ennek most vége! Legalábbis most úgy érzem, hogy a saját tanulságaim túl fognak élni egy hosszabb időszakot. Amúgy sem terveztem sehova menni a közeljövőben. Vagyis természetesen dehogynem, de nem ez a lényeg:)

Uluwatu panyoráma

 

A másik, talán a legnagyobb kontraszt a vonal két oldala között maga Nóri. Lehet hogy róla részletesen nem irtam, legalábbis igy a blogra, bele a világba nem. Az mindenesetre biztos, hogy rengeteg többes szám első személy volt a hónapok és a bejegyzések során, ahol a ’mi’ szinte mindenhol Nórit és engem jelentett, illetve néha azt a pár embert még, aki velünk tartott. Nekem Indonézia, vagyis az egész itteni életem teljesen és visszavonhatatlanul összefonódott, összefonódik az övével. Együtt éltünk át mindent, együtt vagyunk boldogok és segitünk egymásnak, ha kell. Az, hogy ennyire sokat voltunk együtt kivülről akár egészségtelennek is hathat, de egyáltalán nem volt az, épp ellenkezőleg, igy volt a természetes. Nehéz nélküle elképzelni itt az életet. Nem akarok semmit eltúlozni, meg ez a felület nem is arra van, hogy erről részletesen beszéljek veletek, de pár szóban úgy éreztem össze kell foglalnom. Semmi dráma nincs, egyszerűen mostantól Szeptemberig nélküle leszek itt kint, és annak ellenére, hogy ez kinyit egy-két új kaput, lehetőséget és talán egy ici-picit több rugalmasságot, mégis sokkal jobban örülnék, ha most itt lenne. Jó lesz ez a következő négy hónap, de biztosan sokáig el fognak kisérni még ezek a hirtelen körülnézések, torkomon akadt mondatok, amikkel hozzá szólnék, hiszen számomra ő még mindig itt van, hol máshol lenne? Nóri, nagyon-nagyon hiányzol. Ennyi, pont, pont, vesszőcske, bocsánat mindenkitől!

Ubud. Mennyi Orsi lett ebben az albumban! (2)

Itt vagyok hát most, lelassulva, Nóri nélkül, a közeljövőben nagyszabású utazós tervek sincsenek. Mi más még? Nagyon nagyon halkan és óvatosan próbálom megkockáztatni, hogy tényleg a végét tapossa a musim hujan, vagyis az esős évszak. Malangban három napja nem esett eső, ilyen pedig vagy fél éve nem volt. Ilyenkor a városban pár hónapra a hőmérséklet is lejjebb kúszik kicsit és beáll az a klima, ami miatt a holland gyarmatositók annak idején annyira imádták Malangot és Bandungot. Ezen kivül végre rászántam magam, hogy kikergessem a pókokat a koliszobámból: gyakorlatilag három hónapig csak nagyjából hetente vagy ritkábban jutottam oda haza, hogy gyorsan szétdobáljak egy csomó cuccot és kiboritsam azt a két fiókomat, amim van. Az eredmény iszonyatos volt, viszont szerencsére nincs sok cuccom és a szoba is kicsi, úgyhogy pár óra alatt sikerült mindenkit kikergetnem akinek nincs ott helye, szelektálni, kidobni, felmosni, áthúzni, kergetni, birkózni, megpróbálni meggyőzni, feladni, partvissal fenyegetőzni, könyörögni, azt is feladni, cselhez és egy nagy flakon méreghez folyamodni, kicsit megbánni, de örülni a végeredménynek. A szegény motort, akit annyi szervizesnek mutattam be Denpasartól Jakartáig hogy már egyikünk se emlékszik, kicsit rendbe szedtem: a gyötrelmek és a konszolidáció során kapott minden kopó, elvileg nem kopó de gyakorlatilag kopó, nem kopó de elromló, kopó és elromló, nem kopó és elvileg nem elromló de mégis elromló, illetve eddig azt hittem nem is létező de létező, elvileg nem kopó, gyakorlatilag kopó és ennek következtében természetesen elromló alkatrészt kicseréltem vagy megjavitottam. Tegnap kapott két litert az otthoni shell v-power racing ultrasonic kickass 9000 pro helyi megfelelőjéből, a Pertamax üzemanyag drága verziójából ajándékba (azt tudja, hogy 95ös oktánszámú… na igen), és meg is mostam volna, ha nem fújtam volna be a láncot véletlenül. Ezt a mosás tönkretenné, vagyis ezt mondom magamnak, de valójában egy kicsit (na jó, nagyon) jó érzés egy ennyire viharvert, száz út porával összemázolt motorral mászkálni a városban. Hogy miért fontos ez a változás szempontjából? Kialakult köztem és a Bajaj között egy különleges kapcsolat, amit még én sem értek pontosan, de az a tünete, hogy ha a Bajaj jól van, akkor én is jól vagyok, ha pedig betegeskedik, túlterhelődik vagy simán nem indul, akkor én is szarul vagyok, ingerült vagyok és rossz a közérzetem. Valahol ez persze logikus is, de a kapcsolat erőssége még engem is megijeszt, illetve néha nem tudom melyik az ok és melyik az okozat: nagyjából egyenrangúak vagyunk, akkora lelke a Bajajnak is van, mint nekem.

…és végül Malang, megint. Egy kép Szeptemberből.

Azt akarom az egészből kihozni, hogy most én is pont úgy érzem magamat, mint ő: pöccre indulok, optimistán és mosolyogva, mindenféle rángatás és lefulladás nélkül sétálok bele a világba, minden szép és jó, működik, viszont az út pora, ez a vastag, sokszinű réteg rajtam is itt van. Ezt az élmény és érzelemréteget leülepiteni és helyrerakni a fejemben nem egy egyszerű feladat, ami már jócskán elkezdődött, de azért távolról sincs vége. Valami ilyesmiről fog szólni ez a következő pár nap: ülepités, számvetés, dolgok megfelelő fiókokba helyezése, mosolygós nosztalgiázás. Meg persze ezek részeként levelek és a ennek, plusz a következő blogbejegyzéseknek a megirása. Mindez napsütésben, nyugodtan, részben egyedül, részben jó könyvek és jó emberek társaságában történik. Hát van okom panaszra? – kérdezi Tomi költőien, annak teljes tudatában, hogy alapjában véve és mindent egybevetve még mindig bicskanyitogatóan jó dolga van:)

-Azt nagyon sajnálom hogy nem tudok hosszú i-t irni, de szerintem ez engem jobban zavar, mint bármelyik olvasót