Volt, nincs, lett

Bocsi, nem működik a WordPress képfeltöltés. Majd megnézem később, de addig is itt egy link a batui állatkertes albumról a Facebookon! (publikussá tettem, elméletileg mindenki láthatja)

A tegnapi nap talán a legszebb volt az eddigiek közül, bár sajnos került rá egy elég nagy paca a végén – odalett a telefonom. Nagyon-nagyon sajnálom, mert egy elég drága készülék volt és elég határozottan én voltam a hülye, bár azt valószínűleg soha nem fogom megtudni, hogy pontosan mi történt. Az biztos, hogy az esetből sokat tanultam és még többet tudtam meg egyrészt az indonézekről általában, másrészt pedig konkrétan Iráról, a malangi lányról, akit Nórin keresztül ismertem meg.

Este kilenc lehetett, kis csapatunk pedig a BNS (Batu Night Spectacular) vidámpark/játékterem/etető és szórakoztató központ egyik attrakciójáról a másikra szállt. Valószínűleg a zsebemből eshetett ki közben. Bár az eredményen nem változtatott, azért az ott dolgozók (és persze a jelen lévő barátaim) reakciója mindenképpen megér pár mondatot. Amint kiderült hogy eltűnt a telefon, Ira rögtön elkezdett tüsténtkedni, végigjártunk vele minden lehetséges helyet, ahol a készülék előfordulhatott. Közben egyre több alkalmazottal, biztonságissal és takarítóval találkoztunk, akik segítőkészségük mellett rögtön maguk is beszálltak a keresésbe és kérdezgetésbe. A végén azt vettem észre, hogy gyakorlatilag az egész személyzet nekem próbál segíteni, fáradhatatlanul. Nagyon jó érzés volt, persze a körülményekhez képest. Végül persze fel kellett adnunk: a sok jelenlévő közül úgy tűnik volt legalább egy, aki a készülék zsebre rakása mellett döntött, hiába a csillió hívás és a könyörgő sms-ek két nyelven.

A beletörődés pillanatára Ira egészen megrendült, nagyon nehezen tudta feldolgozni a dolgot. Hatalmas szíve van, és tényleg mindent (talán annál is többet) megtesz, hogy szép arcot tudjon festeni egyrészt az indonéz nemzetnek, másrészt pedig a muszlim vallásnak és kultúrának. Ezt egyébként olyan sikeresen teszi, hogy mostanra én is tényleg átértékeltem az amúgy is inkább pozitív összbenyomásaimat. A vége az lett, hogy mind a hárman egyszerre próbáltuk vigasztalni Irát, ami egyrészt elég hamar sikerrel járt, másrészt pedig saját magamat is segített rávezetni arra, hogy miért is nem annyira keserű dolog végeredményben egy okostelefon elvesztése. Mikor elindultam ide Budapestről én nyugodtabb, kütyümentesebb, technológiafüggetlenebb létet ígértem magamnak. A folyton csipogó, email-leszívó, facebookoló, széles sávú adatpiócám valójában eddig percenként a kísértésbe vitt, leggyakrabban sikerrel. Mióta odalett, még egy fokkal szabadabb vagyok. Még aznap éjjel vettem egy világítós ébresztőórát négyszáz forintért az éjszakai vásárban, ma reggel már arra keltem. Maria adott kölcsön egy öreg, kopott, rózsaszín készüléket, nemsokára beruházok újabb száz forintot egy friss sim kártyára, és kész is. Nem mondom, hogy nem fog hiányozni, de biztosan jobb lesz így. Le merem fogadni hogy Indonézia még ennél is sokkal érdekesebb mobil GPS, Facebook és Gmail nélkül a mindennapokban:)

Na de hogy pár szó essen arról is, hogy miért volt a kedvenc napom a fentiekkel együtt is a tegnapi. A reggel hét ötvenes óránkon Ibu Riba tanárnő akarva vagy akaratlanul de egy szót sem beszélt Bahasa Angolul, így az egész csoport a mélyvízben találta magát. A sikerélmények annál jobban estek, a végén szinte sajnáltam, hogy vége az órának! A korai kezdésnek hála viszont korán is végeztünk, majd miután Mariával levedlettük az iskolai dresszkódot (hosszúnadrág cipő ing és nyuszifülek továbbra is), felugrottunk gyorsan a rózsaszín angkotra, majd egy taktikus átszállás után (citromsárga angkot) elénk is tárult a Batu Secret Zoo. Első ránézésre azt hittem az előző éjjel égett le, de szerencsére később kiderült, hogy én nem értek a modern építészethez.

Batu Secret Zoo: abszolút semmi titkos benne, viszont új (2010-ben nyílt), az állatok pedig nagyon-nagyon boldognak tűnnek. Ez onnan is sejthető, hogy folyton gyereket szülnek, bár fenntartom annak a lehetőségét is, hogy csak unatkoznak. Az építész egy beteg állat volt, de nagyon kreatív is: a kijelölt javasolt útvonalat követve nem marad ki semmi (beleértve az éppen balesetet szenvedő gipsz rendőrautót halálra vált utasokkal, egy kalap spongyabobot, újabb túlméretezett műzöldségeket és olyan izgalmas kombinációkat, mint az összeköltöztetett albínó kengurut, wallabit és lomha teknőst), ráadásul az állatkert végébe odabiggyesztettek egy komplett vidámparkot. Volt itt olyan elátkozott ház amit az eu-ban csuklóból betiltanának (értsd: még én is megijedtem néha, pedig én vagyok a világ legbátrabb embere), a shark coaster, ami amilyen rövid, olyan kitartóan megy körbe-körbe, amíg a hullámvasútkezelő végül megkönyörül az áldozatokon, valamint olyan harminc napon túl gyógyuló brutális dodzsem, ami miatt egyrészt még mindig húzom a bal lábamat kicsit, másrészt pedig továbbra is mar a lelkiismeretem… Nem baj, a gyerekek állítólag hamar gyógyulnak és a csontjaik is hamarabb összeforrnak:)

Az állatkert és a villanykocsis vandálkodás után csatlakozott hozzánk Ira és Nóri, négyesben mentünk tovább a hírös Batu Night Spectacular-hoz, ami a telefonos kalandig szintén nagyon izgi volt, bár Ira elég csúnyán megalázott chilipaprikaevésben. Hőzöngtünk kicsit kevésbé gyilkos dodzsemeken és valószínűleg egy négydimenziós rövidfilmet is láttunk volna, ha be nem üt a telefonbaj. Így viszont maradt a babakék iHúsvéti tojás kutatás, illetve a végén egy olyan, a nyelvkultúr rovatba egyenesen átvezető beszélgetés a helyi biztonsági őrrel, amit azóta sem tudok feldolgozni. Mint kiderült, az említett biztiőr kedvenc szava a keamanan, ami annyit tesz… security.

Legközelebb mesélek arról hogy hogyan találtam végül mégis szállást, megmutatom mennyire meredek (nagyon), valamint tovább halogatom a miértek megválaszolását:)