Derült égből köpönyeg

A coffee time nevű pénzértkoffein intézményben ülök, körülbelül hat órája – várom az eső végét. A szomszéd asztalnál egy elnyűtt indonéz modellt fotóznak kétméteres objektívekkel valamilyen fotósuli tanoncai. Középhangosan dudorog a dubstep, épp annyira, hogy a kivitelezhető és a kellemetlen között valahol féltáv környékén csúszkál a skype-olás élménye így, fülhallgató nélkül. Legalább attól nem kell tartani, hogy kihallgatnak: a környékemen ülők az angolt sem igazán értik, a magyaromon pedig ugyan fel-felröhögnek néha, de a megértés semmilyen jelét nem mutatják.

A nyitott ajtón beröhög az érkező esős évszak, és bár a helyieket ez láthatólag abszolút nem bosszantja (alig csökkent az amúgy végtelenített alsóörsi motoros felvonulásnak tűnő forgalom), számomra teljesen elérhetetlennek tűnik a lakásom, ahol vár a harminc deka klenkeng (kilója huszonegyezer rúpia),

és az indokolatlan mennyiségű poharas Pop Mie (darabja háromezer rúpia).

Így, izolálva viszont az éhhalál és a koffeinmérgezés között lavírozok, ami a dubsteppel és az eresz szorgos kopogásával együtt olyan hangulatba ringatott, hogy hirtelen felindulásból egy új postba kezdtem, pedig őszintén szólva egyre inkább éreztem úgy, hogy ezt a blogot hanyagolni, vagy legalábbis sokkal inkább alkalomszerűvé kellene pofozni.

Legszívesebben a lakásomat mesélném el, benne a szobámmal, ami a klengkengen és a pop mie-n túl is egyre othonosabb, a tizenhét lakótársammal, akikből egyiknek-másiknak már meg is tudtam jegyezni a nevét (általában nyugati neveket találnak ki maguknak, kivéve a bohókás Kiplit, aki a frizurája után kereszteltek Kiplinek, nyilvánvalóan), a tornácunk alatt hömpölygő fertőző kanálisról, mesélnék a teraszon gitározásról és az alant sétáló hijabos kislányoknak való beszólogatásról (jómunkásember módjára, jávaiul), de ehhez előbb fényképanyagot kell gyűjtenem. Most a fenti körülmények miatt nem tudok ilyenekkel szolgálni, úgyhogy a lakás témakör marad legközelebbre, helyette itt van egy kép a tegnap éjjeli fékevesztett hőzöngésünkrül, amit Batu városában követtünk el a srácokkal! (sült kukorica, török kávé, papucsban robogózás, tisztára mint a filmekben(?))

gengszterek

Miről írjak viszont cserébe? Túl sok minden történt, bár van olyan is, ami még mindig várat magára. Motorom például továbbra sincs. Cserébe fekete öves angkot-mesteré kiáltottam ki magam, szerintem már én magam is csukott szemmel el tudnám vezetni a kis kék ADL heringkonzervet a Landungsari állomásról a Diyono pályaudvaron keresztül egészen Arjosari alsóig, amit nagyjából egy Széna tér – Déli – Etele tengelynek érdemes elképzelni, ha nagyon muszáj. Kicsit olyan, de szinte mindenben egészen más.

így pihennek a sofőrök, bár ez konkrétan messze túl menő verda ahhoz, hogy angkot legyen. (jéé működik a caption funkció?)

Megvolt az első tisztességes eső is, tegnap előtt, az is egészen emlékezetesre sikerült. Épp Zbyszek barátommal teniszeztünk (Írtam már róla? Ha igen, mit? Ha nem, miért nem?:)), mikor a helyiek a ketrec túloldaláról mosolyogva figyelmeztettek: itt bizony esni fog. Mi nem hittük el, úgyhogy dacból vagy fél órát játszottunk még szakadó esőben, példátlan spárgákat bemutatva a betonon, amíg végül a labda már nem pattant többé, hanem tisztességes kádba ejtett puli módjára (mi?) sunnyogott végig fröcsögve a pályán. Úgy éreztük most már nem szégyen lelépni (mi így szeretünk játszani, ugye, csak hát kicsit elfáradtunk), úgyhogy behúzódtunk a VEDC egyetem egyik eresze alá egy padra. Szerencsére nem volt dolgunk trónbitorlókkal, mert ezen az egyetemen nincsenek diákok, van viszont motorkerékpár szervíz, masszív vasbeton ojjektum a beazonosíthatatlan fajtából, kakasok, kerregő bojlerszerűségek és még sok nem oda illő és sehova nem illő dolog. Az intézmény svájciak és németek pénzelik, na meg az indonéz állam. Hát, ők tudják.

Ők viszont nem tudják, ezek teljesen fogalmatlan srácok

Míg el nem állt az eső, én megtanítottam Zbyszeket ostáblázni (még szerencse hogy volt nálam ostábla), a bemelegítő meccs után meg is nyerte a következőt. A mérkőzést fejben teleaggattam szimbólumokkal, úgyhogy végül kevésbé fájt, mint a sakkmérkőzés pár napja, ahol a 19 éves lakótársam kente el úgy a számat sakkban, hogy tíz perc után elfektettem a királyomat. Persze egy kicsit az is kicsit közrejátszott, hogy a teraszunkon alig van fény: az egyik lovát folyton benéztem gyalognak, így egyszer például nagyon meglepett hogy a figura kettőt ugrik, és oldalazva hasbarúgja a királynőmet (már hogy a bábu. a srác békés teremtés, nekem meg különben sincs is királynőm, az a hollandoknak van, de amilyen hanyagul vigyáznak a gyarmataikra, lehet hogy előbb-utóbb ők is elvesztik. Hol is tartottam?).

hát tuti nem itt… ez a telihold Segoro Anakanról. Azért jó kép, nem?

Az igazi nagy kaland kétség kívül a hétvége volt, amikor egy hétfős magyar delegáció jött hozzánk látogatóba Yogyakartából, Bandungból és a közeli Surabayából. Ők is darmasiswás diákok, akik nekünk jó példával szolgálva nekiálltak utazni a szigeten. Házigazdaként igyekeztük őket tisztességesen tartani, úgyhogy rögtön első este el is keveredtünk a világ legszürreálisabb családi karaoke klubjába, ahol szemérmetlenül légkondicionált, borzasztó bizarr szobák és egy külön bejáratú musholla várta azokat, akiknek bejön az ilyesmi. Ja, és minket.

Ő pl abszolút nem a karaoket szereti, hanem a törzsi goa trance a kenyere

Másnap korán reggel találkoztunk, és visszamentünk Sempu szigetére, ugyanoda, ahol az azt megelőző héten voltunk Iráékkal. Összekötöttük a kellemest a hasznossal, hiszen bár Nórival már jártunk ott, tehát ismertük a járást, mégsem volt unalmas újra elmenni, mivel ezzel az alkalommal a lakatlan szigeten is aludtunk.

Itt lefulladt a verda az emelkedőn. Volt munkamegosztás: én fotóztam, ők tolták

Béreltünk egy rokkant nyugdíjas angkotot így édesnyolcasban, és nekiálltunk meghódítani a szigetet. Iszonyatosan jól fel voltunk szerelve, mindennel ami kell: vákuumcsomagolt virsli, zippo benzin, atom pedas és löncshús. Sátrat nem vittünk. Se polyfoamot. Mert kemények vagyunk. A terv a vártnál sokkal jobban működött, a szép idő és a telihold gondoskodott róla. Még tüzet is sikerült lopnunk raknunk, meg tudtuk nézni a naplementét és a majmok sem loptak el semmit, ha csak nem ők vitték haza a papucsomat, nem pedig a lelkes szuvenírgyűjtő indonézek (képzeletemben szegény klaffogó 47-es szörnyeteg ma is valamilyen kelet-jávai családi szentélyben foglal el előkelő helyet). Másnap délelőtt így csupasz lábbal indultam neki a dzsungelnek, ami amilyen hülye ötlet volt, olyan jól sikerült. Büszke is vagyok magamra!

Strandon alvós, álványos

…naplementés, óceános

A visszafelé vezető út sem volt gyenge, magában megérne egy külön bejegyzést. Valószínűleg az lenne a címe: Melegfelvonulás, útzár, karnevál vagy megtévedt psy-trance fesztivál? Kísérlet egy kínosan hosszan elnyúló anomália leleplezésére. Nem írom meg, viszont itt van pár kép:

http://www.flickr.com/photos/26846766@N02/sets/72157631689128766/

(itt van az egész hétvégéről egy csomó kép, több is mint kéne, a végefelé vannak a felvonulásos képek)

Végül az izgalmas malangi hétvégét másnap reggel a helyi vízesésnél fejeztük be. Beavattam vendégeinket a kapcsolódó agresszív hülye paraszt és a szégyenletesen ostoba királylány legendájába, győzködtünk majmokat hiába, átestünk egy életveszélyes ojek-rájdon, majd végül csak hazamentünk, távolsági busszal. Mint kiderült, olcsóbb mint az angkot – egy világ omlott ott össze bennem.

Vízeséses képek legközelebb, most nincs rá energia! Cserébe itt a lagúnás búcsúkép, köszi mindenkinek aki eljött, ha olvassátok!

Én is ott vagyok, csak bebújtam a fényképező mögé!

…most pedig elállt az eső, én pedig hazaindulok. Káprázik a szemem, majd kiugrik a szívem a helyéről, kicsit hörgök, remélem nem csak a tünetek miatt képzelem viccesnek ezt a bejegyzést:) akár így van akár nem, megírom a nyelvvel és kultúrával foglalkozó igen népszerűtlen rovatom mai epizódját, ami a közkívánat ellenére ezúttal kulturális irányt vesz. Vigyázat, fun fact következik!
Az indonézek, bármennyit is esznek reggel mogyorókrémes kenyérkéből, zabpehelyből, győri édes jó reggeltből vagy bármi másból, váltig állítják, hogy ők még nem reggeliztek. A reggeli akkor van ugyanis, amikor megeszik az első adag rizst. Addig nincs más mint rágni a sok silány rizspótló szart, és várni az egyetlen igazi étkezésnek számító nasi-ra.

ez én vagyok

Szellemes hétvége

Vége a hétvégének, és már megint nehéz lesz rövidre fognom a beszámolót… Kicsit kapkodtam, nem nagyon van net, plusz most fejeztem be a költözést is, ezekről viszont mind-mind később, most jöjjön a hétvége!

A képes kérdést még mindig nem oldottam meg, egyelőre feltettel flickrre egy sorozatot, onnan vannak kicsiben linkelve ide a lenti képek. Kiegészítve, jó minőségben, külön megnézhettek őket itt!

Szombaton Selecta-ba mentünk, aminek nem csak a neve menő, de ráadásul fent is van a hegyekben, Batu felett, azt mondják ez már tényleg a régió legesleghidegebb helye. Furcsa is lenne, hogy miért éppen ide építenek virágoskert/aqua- és kaplandpark/szabadidőközpont/sétálókomplexumot, hogyha ez a hűvösség nem jelentene állandó kellemes langyosságot, ami még strandoláshoz is éppen jó.

A hőmérsékletért “cserébe”  le lehet bámulni egy völgybe, ahol Feri szerint minden helyben megtermő zöldséget termesztenek is. Picit mondjuk kételkedem, mert például mikor kérdően ráböktem az egyik sárgászöld parcellára, ő töredelmesen bevallotta, hogy nem jut eszébe a zöldség neve angolul. Mondtam neki, hogy én megelégszem az indonézzel is, mire kiderült, hogy valójában azt sem tudja.

Következtetni mindenesetre a batui alun-alun (főtér) designjából lehet, ami elég szigorúan követi a zöldség-gyümölcs vonalat. A szökőkút közepén három bazinagy műalma (az almáira a legbüszkébb Batu, tényleg nagyon finomak), a WC egy három emelet magas almaépület, van óriássaláta az óriáskerék alatt, a securitys pedig egy répának álcázott bódéban tanyázik. Elég szürreális egy főtér, és akkor még nem beszéltünk a neonszínekre fújt vagy génmanipulált csibékről, amiket – mint annyi minden mást – robogókra erősített dobozokból árusítanak fillérekért.

Mi ennél azért finomabbat ettünk Selectában, mindenkinek hoznia kellett két gyümölcsöt, amikből némi helyi kiegészítéssel nagyon finom salátát csináltunk. Az édes-csípős-mogyorós-salátaszósz valami elképesztően bizarr és finom egyszerre.

A cserkészek akik időközben megjelentek enni nem kaptak tőlünk, viszont mindenképpen le akartak minket fotózni lehetőleg az összes szögből.

Az alábbi képet például mindennél többször láttuk aznap:

A reflektorfény elől a vízbe menekültünk

A selectai szombatot egy Sempu szigeti vasárnap követte. A Segara Anakan lagúnához mentünk, ami a sziget óceán felé eső oldalán van. Ez egyben azt is jelenti, hogy a rövid hajókázás után még egy bő órát kell gyalogolni a dzsungelben, hogy elérjük magát a lagúnát. Persze egyértelműen megéri:)

Az utat a lagúnához több váratlan veszély is szegélyezte. Az első meglepően korán jelentkezett. Kocsit béreltünk sofőröstül Irával, Nórival és Mariával. Az eredetileg kiszemelt sofőr lebetegedett, a fiát küldte maga helyett. A srác kicsit bátrabb volt, mint ügyes, ami egy elég félelmetes kombináció, leginkább azért mert mint néhány ‘biztos halál’ és ‘mind odaveszünk’ forgalmi szituáció során kiderült, a srác nagyon nagyon ügyes.

(ő a hajóskapitányunk, nem a sofőrünk:))

Végül egy karcolás nélkül megúsztuk az utat a szigetig, jöhetett az alkudozás a hajóra (ez az a rész, amikor mi, a bulék a kocsiban sunnyogunk, nehogy a kapitány meglássa a külföldi fejünket és felárat fizettessen Irával), majd az a bizonyos egy órás túra a dzsungelben. Mint szinte mindenhol, itt is van dress code, ami nem a cipőre vonatkozik (én papucsban csináltam végig), hanem a tiltott színeket tartalmazza. Egy kísértet jár ugyanis a szigeten, a kommunizmus egy halott királynő kísértete. Állítólag nagyon öreg, és hajlamos embereket elragadni. Kedvenc színei a piros és a zöld, ilyen színű ruhadarabokban megjelenni mégsem érdemes, mert erősen megnöveli az elragadás esélyét.

se piros, se zöld

Hiába hangzik kicsit viccesen a hiedelem, mégis a szigeten kezdtem először kicsit komolyabban venni a babonákat. Körülbelül félúton ugyanis nyugtalan túrázókkal találkoztunk, akik elmesélték, hogy egy lányt megszállta a szellem a lagúnánál, nagyon rossz állapotban van és nem hajlandó elindulni semerre. A hallottak nagy hatással voltak Irára, be is vártunk egy másik csapatot, hogy együtt folytassuk a túrát, mert úgy biztonságosabb. Tovább fokozta a feszültséget az, hogy a szellemről és a lányról, valamint az egész jelenségről nem szabadott a dzsungelben beszélni, szintén babonából. Negyed óra múlva végül egy körülbelül harmincfős társaság jött szembe, körülfogták a megszállt lányt, kísérték át a dzsungelen. A lányt magát csak pár pillanatig láttam, elég rosszul nézett ki, ráadásul sikítozott és üvöltözött is mellé. Remélem mostanra már jobban van.

A furcsa misztikus hangulatot hamar szétfoszlatta a cél látványa, amiről helyettem inkább beszéljenek a képek… A lagúnában lehetett fürödni, az óceán méltóságteljes hullámait pedig inkább csak bámulni volt érdemes. Egy kis sziklamászást azért rendeztem:)

A lagúna ‘bejárata’

Túl nagy tömeg nem volt:)

Erre másztam fel

Vadajmok is meglátogattak minket, kaja reményében

Délután végül visszasétáltunk a hajóhoz (vártunk rá vagy háromnegyed órát – rubber time:)), a szárazföldön pedig beugrottunk csumi-csumiért (tintahal) és halért a piacra, ahol 320 HUF volt egy kiló tonhal!

Ezen az oldalon fürödni nem volt érdemes

Visszafelé az úton már csak vegetáltunk, végül este 8 körül értünk vissza Malangba, ahol meglátogattuk a sofőrünk kedvenc nasi gorengezőjét (tényleg nagyon finom volt), majd mindenki szépen hazament élményeket feldolgozni…

Ezzel “menekültünk”

…ez pedig az akciós tonhal:)

Most én is befejezem, mert megyünk indonéz stand up comedyre az egyetemi dómba, valami miatt – de ez már a következő post lesz:)

Kis állathatározó

Cumi-cumi (csumicsumi) – tintahal

Kucing (kucsing) – macska

Cicak (csicsak) – falongyík

Ticus (Tikusz) – egér és patkány