Két nap híján egy egész hónap posztmentességet szakítok most meg. A blog szempontjából gyakorlatilag egész Október kimaradt, pedig nagyon fontos és érdekes időszak volt. A kezdeti beilleszkedésen túl, a megszokás állóvizén innen (el fog ez jönni valaha?), egy csomó utazással és kalanddal teletűzdelt hónap volt, úgyhogy nem kevés fejtörést okozott eldönteni, hogy hogyan vegyem fel virtuálisan a fonalat. Pár nappal ezelőttig valójában nem is nagyon fájt a fejem a kérdés miatt, nagyon keveset (magamhoz képest még kevesebbet) ültem a fenekemen a gondolataimmal sodródva, most viszont kicsit újra lehorgonyoztam, úgyhogy – íme.
Íme hát egy kakas meg egy robogó, például
Azt ötlöttem ki, hogy mindenféle számokkal és azok rövid magyarázatával fogom kezdeni, illetve kiemelek egy-két fontos fogalmat, és azokról írok pár sort (most hogy kész a poszt már látom, hogy nem így lett… micsoda meglepetés). A következő pár napban pedig írok pár tematikus posztot, úgy mint városösszehasonlítás, vulkánösszehasonlítás, vízesésösszehasonlítás, útösszehasonlítás (szilárd és nem szilárd útburkolat kategóriákkal), kaja- és kajáldaösszehasonlítás, hindutemplomösszehasonlítás, ilyesmi. Ez az utóbbi hónap fényében kicsit esélytelennek tűnő vállalkozás azért van sikerre ítélve, mert itt Malangban beütött a negyedéves vizsgák hete, úgyhogy Péntekig öt tárgyból (indonéz, indonéz, indonéz, indonéz és indonéz) kell bizonyítanom, hogy jó helyre megy az állam pénze. Ebből ugye egyenesen következik, hogy minden más dolog, amit eddig halogattam hirtelen nagyon fontosnak és halaszthatatlannak tűnik: úgy látszik vannak dolgok, amik a világon mindenhol ugyanúgy működnek… Így lett csillogó villogó rend ma a szobámban, így kerestem hiába vagy negyed órán át a láncspraymet a koliban (hogy tűnhet el valami egy ennyire kis helyen?), tettem rendet kicsit a képeim között, illetve így fogok később válaszolni azokra az emailekre, amikre annyira szeretnék.
A szobámról nincs kép, van viszont Erráról, Kiplyről és Kiply barátnőjéről
Lényegre, magyar!
Az előző post után néhány nappal kezdődött az a bő egy hetes Yogyakorlat, amit Kornél olyan szépen összefoglalt az amúgy is nagyon klassz és tanulságos blogjában. A hosszú hétvégének induló kiruccanás végül tizenhárom naposra hízott, a meglátogatott városok száma pedig egy helyett alsóhangon is legalább ötté lett. Egészen szürreális, nem várt élményekkel gazdagodott a magyar csapat, akikkel a teljesen random dolgokon túl azért a ‘kötelezőkből’ is elég sokat megnéztünk. Az én szempontomból a kiruccanás egyik kulcsprogramja az új motor kipróbálása és terheléstesztje volt. A szörnyeteggel vágtam ugyanis neki Yogyakartának (két rövid eltévedéssel együtt úgy 350-400 km egy irányba), ahova majdnem el is jutottam egy nap alatt, csakhogy kicsit bejátszottak a fenti eltévedések, a délutáni indulás (előtte suliban voltam), illetve az, hogy egy bő órával Jogja előtt, Surakartában laknak a különösen jó házigazdának bizonyuló Szaffiék, akiket magammal akartam csábítani Jogjába, ami amúgy jobban sikerült, mint gondoltam.
Pic related, ez ugyanis tényleg Szaffi, Surakartában
A motor tehát remekül szuperált, a 135 köbcenti elég lelkesen dolgozott, bár titokban megitta a motorolajat (vagy a kereskedésben spórolták ki, hogy a vérremenő alkudozás után mégis övék legyen az utolsó szó), sőt, hazafelé azt is megtanította, hogy hogy kell szerszám nélkül szívtelen emelkedőn visszarakni a bánatosan megnyúlt, de el nem szakadt láncot (ezt még négyszer eljátszotta később, amíg meg nem untam és utána nem állítottam az anomáliának). Hiába ugyanis az alig kétéves indiai Bajaj minden pozitívuma, azért utassal, indokolatlanul sok csomag kíséretében vulkánra mászni ő sem szeret. Ahogy most hétvégén kiderült, a hasonló körülményeket háromezer méteres tengerszint feletti magasságon sem kedveli, de az vesse rá az első követ, aki vitt már két embert a hátán cuccokkal a csípős hidegben a Bromo tetejére hajnali négykor, grimasz és hiszti nélkül.
Ő pedig a Vas, akinek még mindig nincs neve. Fontolgattam a Hisztist, a Senki Alfonzt például, de 3000 km kevésnek tűnik egy megfontolt döntéshez…
A megnyúlt hétvége minden mellékhatásával együtt (próbáltatok már három napra csomagolva majdnem két hetet utazni, trópusi éghajlaton?) felejthetetlen élmény volt, biztos hogy egy csomó kalandja elő fog kerülni a következő, tematikus postokban is. Mindenesetre nagyon jó volt hazaérni utána Malangba, kellett a nyugi és a honvágy is bejelentkezett kicsit. Igen, honvágy Malang után, nem Budapest után. Furcsa, nem? Ez a ‘jó hazatérni’ érzés az utóbbi hetekben többször is megjelent, illetve azt is megtanultam azóta, hogy fogkefe és egy váltás ruha nélkül a sarki közértbe se szabad itt elindulni, mert bármi megtörténhet, vagyis rendre meg is történik.
Például ez is megtörtént, ami engem lepett meg a legjobban
Jártam azóta három esküvőn is, ami szerintem az itteni esküvők három végletét jelenti. Először volt egy nagyon jól megszervezett, drága, nagyipari, sportcsarnokos, rózsaszín muszlim egybekelés, ahol járulékos vendégekként vettünk részt. Ez volt a legrövidebb idő, amit valaha esküvőn töltöttem, viszont akasztottam egy remek szuvenír bögrét, ami azóta fogmosópohárként kiválóan teljesít, a rizs pedig egészen kiváló volt. Sok boldogságot, Dhani és Chulug!
Ez a rózsaszín esküvő a korrekt kajával
A második esküvőre Mister Tri révén jutottunk el, aki a kegyetlenül sokat késő ceremóniamesterként és énekesként képviseltette magát a ’Central of the Criminal of the Malang’ néven elhíresült, amúgy néhány köpéssel Malang közigazgatási határain túl elhelyezkedő vidéki környezetben megrendezett lakodalomban. Pár részletet, mint például azt, hogy erre a környékre hiába hívják ki a rendőröket, mert azok egész egyszerűen nem mernek arrafelé mutatkozni, szerencsére csak a verekedés kitörése után tudtuk meg. Így legalább eleinte gondtalanul élvezhettük a vendégszeretetet, ami vizespohárba kirakott mezitlábas kretekekben, kicsit gyanús házikosztban és meleg sörrel felöntött kommersz brandyben nyilvánult meg. Köszöntöttük mikrofonon keresztül az ifjú párt, Dangdut zenére táncoltunk a színpadon a szimpatikus helyiekkel és az énekesekkel, fotózkodtunk és egyáltalán nem értettük, hogy a hangulat tetőfokán Mister Tri miért vesz föl egy piros bukósisakot.
Így vigad az indonéz gengszter, ha hagyják
Az első sörösüveg indulatos elhajításánál persze kibújt a szög a zsákból, bár abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ha Mister Tri hátán törik össze azt a széket a jobb sorsra érdemes ritmusgitárosé helyett, akkor mennyit segített volna a sisak. Mindenesetre a zenekart végigkergették a falun (nem voltak hajlandóak tovább csapatni a Dangdutot a szerződésben meghatározott éjféli időpont után), feltörölték a vért, ellátták a sérülteket, míg mi udvariasan visszautasítottuk a felajánlott kókusztekercset, udvariasan elbúcsúztunk, majd vissza se nézve elmotoroztunk. Néha jó dolog itt fehérembernek, azaz Bulénak lenni, minket ugyanis egész éjjel senki nem akart megverni.
A harmadik esküvő egy nagyon szeretett egyetemi tanáromé volt, és egy Puspo nevű faluban került megrendezésre. Ide rendes meghívót is kaptam, nem történt semmi extrém, viszont nagyon szép és megható volt, a gyümölcssalátáról nem is beszélve. Talán legközelebb azt is elmesélem, hogy mit jelent virágnyelven az: ’Te kis puszpó!’
Tényleg nagyon nagyon sok boldogságot Krisnának és Wurynak is!
Most viszont helyette egy rövid nyelvkultúrral zárom rövidre a bejegyzést, mert senki nem olvas el ezer szónál hosszabb agyszüleményeket, ezt öt év egyetem alatt azért megtanultam. Tehát: hogyan bűvöljünk el egy jávait? Egyszerű: azt mindenki meg tudja tanulni, hogy indonézül a köszönöm az Terima Kasih, be is lehet gyűjteni vele egy csomó kis mosolyt, viszont hogyha igazán nagy hatást akarsz elérni, akkor elég ha picit meghajolva odaszúrsz egy Matur Nuwun-t vagy egy Matur Suwun-t (vidéke válogatja, de mindkettő megteszi), és máris elolvadt körülötted mindenki! Hati-hati! Jáván kívül nem működik!
Végül egy kép a vízesésről, amit éjfélkor látogattunk meg. Keresd meg a szellemet!
Egy kalap Malang - Ösztöndíjjal Indonéziában 